BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2019. április 10.

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar lenyűgöző Bartók-hangversenye a Carnegie Hallban

Fischer Iván és együttese, a Budapesti Fesztiválzenekar látogatása mindig különleges esemény, hiszen a karmester gyakran múlja felül a várakozásokat és vezényel rendkívüli előadásokat. Az énekeseket beteszi a zenészek közé, a közönséget a zenészek mellé ülteti, vagy zenekara hangszeres kíséret nélkül énekli a ráadást. Fischer különösebb felhajtás nélkül igyekszik közelebb hozni a klasszikus zenét a közönséghez. Ahogy az – elsősorban magyarokból álló – együttes követi a karmestert, mindannyiukból érezhetően árad a zenélés öröme. Kivételes muzsikusok. Ako Imamura beszámolója a Bachtracken.

A Bartók Bélának szentelt Carnegie Hall-beli két koncerten a bőgősök a színpad hátsó részén elhelyezett alacsony emelvényen, az ütősök mellett játszottak. A fafúvósok előrébb és középen foglaltak helyet, a nagybőgők előtt. Tisztán és világosan hallhattuk, hogy a fafúvósok milyen fontos szerepet játszanak a magyar zenében. Különösen illett ez az elrendezés a második este programjához, amely a Bartók és kollégái által rögzített magyar és kelet-európai népzenét, és annak Bartók egyik remekművére, A kékszakállú herceg várára tett hatását mutatta be. Fischer tartott egy bevezetőt a közönségnek a magyar zene történetéről, amely az est fő művének fontos hátteréül szolgált.

A hangverseny nyitódarabja a szünet nélkül, a zenekar kisebb része által eljátszott hét rövid tánc, a Román népi táncok volt. Először, mintegy megadva az alaphangot, három zenekari tag mutatta be az eredeti népzenét hegedűn, brácsán és nagybőgőn. Az ezt követő Magyar parasztdalokat előbb Sebestyén Márta népdalénekes adta elő, aki furulyázott és a vonóstrió kíséretében hosszabb szólót énekelt. Majd ismét a zenekar következett: a darabban a fafúvósokon megszólaló egyszerű és melankolikus népi dallamok és a vonósok uralta szélesen áradó részek váltogatták egymást. A zenekari tagok időnként még bele is énekeltek.

Bár az első rész is rendkívül élvezetes volt, a szünet után következett az est fénypontja, A kékszakállú herceg vára. Lenyűgöző és lélegzetelállító előadás volt, kétségtelenül a lehető legtökéletesebb megjelenítése mindannak, amit Bartók a hazája, Magyarország évszázados hagyományokon nyugvó zenei nyelvébe burkolt mesébe beleszőtt. Fischer a pódiumról maga mondta el az opera prológusát. Majd csodálatosan vezényelt; a hangerő és a tempó tekintetében is nagy pontossággal. Az egész előadás mégis organikus és gördülékeny volt, egyetlen megbicsaklás vagy halványabb rész nélkül. A darab első felében, ahol a Kékszakállú új arájának, Juditnak eltökélt szándéka, hogy megismerje a várnak – és talán a férfi lelkének – titkait, Fischer visszafogta a nagyzenekart. Egymás után tárult fel a vár kínzókamrája, fegyveresháza, kincseskamrája és virágoskertje, miközben a visszafogott, vészterhes zenei környezetben a domináns fafúvósok egyre zaklatottabban és sürgetőbben játszották a disszonáns hangokat. Amikor megnyílik az ötödik ajtó és feltárul a Kékszakállú birodalma, a zene ragyogóvá és grandiózussá válik. Fischer irányítása alatt még ezt a – szüntelen komor hangulatot megszakító – fellélegzést is áthatotta a rezignált gyanakvás. Mire eljutottunk a hatodik ajtóhoz, a könnyek tavához, a zenéből már nyugalom és beletörődés áradt. A darab végét követő csönd hosszú másodpercekig tartott.
 
Külön öröm volt számomra, hogy Judit és a Kékszakállú szerepében technikai tudást tekintve kiemelkedő és rendkívül muzikális magyar énekeseket hallhattunk. Komlósi Ildikó mezzoszoprán énekesnő már veteránnak számít Judit szerepében (ez volt a 165. előadása). Hangszínét végig meleg és gazdag árnyalatok jellemezték, és elég erőteljesen szólt ahhoz, hogy áttörjön a sűrű zenekari hangzáson. Hangjából hiányzott a magabiztosság, amikor nagyobb hangerőre váltva néhányszor megingott, ez azonban nagyon is jól illett az egyre jobban elbizonytalanodó Judithoz. De a legfontosabb, hogy Juditja egyszerre volt naiv, csábító, gyanakvó és mindenre elszánt. A hanggal való szerepformálás mesteri példájaként finom és különleges árnyalatokkal gazdagította a figurát.

A basszus, Cser Krisztián jóval fiatalabb kora ellenére kiforrott Kékszakállú. Melankolikus figurája szinte semmit sem akart elárulni magáról. Miközben Judit egyre nyugtalanabbul igyekezett rávenni, hogy nyissa ki várának ajtajait, ő látszólag megőrizte rendíthetetlen és ijesztő nyugalmát. A Kékszakállú elbeszélése előző feleségeiről – a hajnal, a dél és az este szépségeivel magasztalt asszonyokról – elsuttogott monológnak hatott, amely a maga visszafogott nyugalmával sokkal rémisztőbbnek tűnt bármilyen vad kitörésnél.

A kékszakállú herceg vára lenyűgöző előadása mellett ezen az estén Fischer és zenekara azt az erőteljes üzenetet is tolmácsolta, hogy a művészet az emberiség történetének szerves része, a kollektív emlékezet féltve őrzött kincse, amelyet meg kell osztanunk egymással. Ez az, ami emberré tesz minket.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.