BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Egyéb 2017. január 30.

Fischer Iván: az Újítás Mestere

Amikor a Budapesti Fesztiválzenekar játszik Beethovent, az soha nem szokványos.A zenekar helyet foglal, elöl a vonósok; a fa- és rézfúvósok, valamint az ütősök a színpad hátsó részét töltik ki. A karmester fellép az emelvényre és kezdődhet a koncert. Ám ha ez a zenekar a Budapesti Fesztiválzenekar, a karmester pedig az alapítója és vezetője, Fischer Iván, akkor bízvást számíthatunk néhány kellemes eltérésre a régi, jól bevált forgatókönyvhöz képest. Az élénk humoráról és kísérletező kedvéről ismert „tökéletes showman”, Fischer ritkán követi a koncertelőadások bevett szabályait. Nem tudhatjuk, mit művel majd február 5-én és 6-án a David Geffen Koncertterem színpadán a két Beethoven-koncerten, de bizton állíthatjuk, hogy ez a zenétől mámoros csapat tartogat meglepetéseket. Madeline Rogers írása.

„Fischer Ivánt a kreativitása különbözteti meg más karmesterektől” – mondta Jane Moss, az Ehrenkranz művészeti igazgatója. „Színpadi képzelőerejével kiragadja a koncert hallgatóságát a „régi” és „megszokott” közegből, és egy új, páratlanul életteli világba repíti. Ezzel a szemtelen frissességgel és elevenséggel, s példátlan zenei virtuozitásával és látásmódjával szólítja meg a közönséget – mondja Richard Goode, aki Beethoven 4. zongoraversenyét játssza majd az első programban – Fischer az egyik leginspirálóbb és legeredetibb művész, akit ismerek, a Budapesti Fesztiválzenekar energiája és dinamizmusa pedig egyedülálló. Izgatottan várom, hogy végre megint velük dolgozhassak, és újra felfedezhessem Beethoven zongoraversenyeit.”

De vajon maga a mester hogyan vázolja hozzáállását? Nemrég Fischer e-mail interjúban fejtette ki a zenélésre és a koncertekre való felkészülésre vonatkozó filozófiáját.

Beethoven művei igen közismertek. Milyen megközelítést alkalmaz, hogy a koncertkritikusok „frissnek”, „élénknek” és „örömtelinek” nevezzék az előadásait?
Fischer Iván: Azt szeretnénk elérni, hogy a közönség úgy érezze: először hallja a műveket. Ehhez a harmóniákra és az akkordmenetekre kell nagyon odafigyelni; így válnak világossá a szerző eredeti elgondolásai. Igyekszem minden zenekarból előcsalogatni a szenvedélyességet úgy, hogy felhívom a zenészek figyelmét az általuk játszott zene jelentésére. A hangszeres művészek könnyen esnek abba a csapdába, hogy túl nagy hangsúlyt fektetnek a zene technikai részére: a hangminőségre, a pontosságra és a partnerekkel való tökéletes együttműködésre. Csak félmunkát végzünk, ha csupán a hangok helyes és pontos eljátszására törekszünk. Ám a másik fele sokkal élvezetesebb: ennek során a zenemű jelentését és érzelmi üzenetét azonosítjuk és közvetítjük.

Az első programjában találhatóak olyan művek, amelyek meglepő módon kezdődnek: az 1. szimfónia mintha a közepén kezdődne; a 4. zongoraverseny a megszokott zenekari bevezető helyett egy elmélyültebb zongoraszólóval indul; az 5. szimfóniában a darab leghíresebb négy hangjegye szólal meg először. Mit tud mondani ezekről a nyitóütemekről és a darabok egymáshoz kapcsolódásáról?

Beethoven nyitóütemei sosem szokványosak; jellemének alapvonását tükrözik: ő már az első hangjegytől igyekszik valami újat mutatni. Beethoven újító volt, akit vonzottak az eredeti ötletek. Az 5. szimfónia azonban jóval több, mint az első tétel jól ismert bevezetője. Különösen a második tétel igen mély, bensőséges, érzelmes, ami a zongoraversenynek is legerősebb ismertetőjegye. Beethoven drámaisága gyakran egészül ki elképesztő érzékenységgel.

A második program a 9. szimfóniával zárul. Habár ezt gyakran önmagában játsszák, ön a 8. szimfóniával párosította. Hogyan „beszélgetnek” egymással ezek a művek?

Az üstdobot mindkét szimfóniában oktávra hangolják. Ez talán apróságnak tűnhet, de valójában tipikus beethoveni újítás, egyfajta védjegy. A két mű emellett erős ellentétet mutat: a Nyolcadikban több száz, a megszokottól eltérő ötlet van, formáját tekintve azonban régi értelemben vett szimfónia. A Kilencedik viszont igyekszik kilépni ebből a keretből és megváltani a világot. Ez jelentős fordulatnak számított.

Amikor legutóbb, 2010-ben lépett fel a Lincoln Centerben a Kilencedikkel, meglepő színpadrendezési döntést hozott: a kórust a színpad elejére helyezte, a vokális kvartett tagjai pedig a zenekarban kaptak helyet, a szólóhangszerek mellett. Elmagyarázná ezt a megszokottól nagyon is eltérő felállást?

Mivel a kórus a társadalom egészét jelképezi, nem tanácsos szétválasztani az előadókat és a hallgatóságot. Így elkerüljük azt, hogy a közönség legyen a „mi”, a zenészek pedig az „ők”. Remélem, lesz elég hely ahhoz, hogy ezt ismét kivitelezhessem. A hangszerek elhelyezkedését illetően mindig a zeneszerző szándékát kell figyelembe venni. Például az üstdob központi szerepet tölt be a Kilencedikben, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a megszokott elrendezéssel ez érvényesülne. Az utolsó tétel török indulóját egyetlen csoport játssza, és nem látom értelmét, hogy a pikolós a fuvolások mellett várjon majdnem egy óráig, mielőtt játszana. Ezért a pikolót a török indulót játszó zenészek mellé ültettem, akik az utolsó tételben lépnek színre.

2010-ben, amikor utoljára lépett fel a Beethoven-ciklussal a Lincoln Centerben, többen megkönnyezték az előadást, a legvégén pedig hatalmas ovációt kapott a zenekar. Mondjon néhány szót a Lincoln Center-beli közönségről, amely ennyire kedveli önt.

New York-ban játszani igazi megtiszteltetés és remek szórakozás. Érzem, hogy ott sokan érdeklődnek a zene iránt. Gondolom, ez mindkét irányban érvényes: ha a zenekar elhivatott, képes ezt az érzést átadni a közönségnek. És ha a közönségnek tetszik a zene, és értékeli azt, amit nyújtunk, ez az előadókat is felvillanyozza. A Lincoln Centerben ez általában így történik.