BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2019. május 03.

„Fischer és a BFZ két koncertje a közelmúlt legjobb előadásai közé tartozik”

A nagy karmesterek olykor egyben kiváló pedagógusok is. Ezt bizonyította nemrégiben Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar két nagy sikerű esten a Carnegie Hallban. Végig Bartók volt a kínálat, terítékre kerültek a szokásos hangversenytermi darabok is, de Fischer többet akart nyújtani a nyomtatott programnál, és több okból is emlékezetes utazásra invitált. A program gerincét három hátborzongató sikerdarab alkotta: pénteken A csodálatos mandarin szvit és a Concerto zenekarra, szombaton pedig A kékszakállú herceg vára koncertszerű előadása. Érdekes módon nem került műsorra Bartók egyik hangszeres versenyműve sem – de a Fischer által a két koncerthez választott összekötő darabok valószínűleg emlékezetesebbek maradnak. Bruce Hodges, Seen and Heard International.

Fischer a Cantemus Kórust kérte fel az Egyesült Államokban ritkán hallható Bartók-kórusművek megszólaltatására. Bár a szövegek népköltészeten alapulnak, a zenét Bartók komponálta magyar népzenei kutatásai által inspirálva. A dalok révén új oldaláról, zenepedagógusként is megismerhettük Bartókot, aki ezeket a sziporkázó gyöngyszemeket női és vegyes karokra írta. A Szabó Dénes által vezetett, 43 lányból álló Cantemus együttes a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolából érkezett. A színpadon a zenekar tagjai között szétszóródva álló énekesek Bartók 27 két- és háromszólamú kórusművéből először a capella szólaltattak meg hatot, majd a következő hét dalnál egy kisebb zenekari különítmény csatlakozott hozzájuk.

Bár a kórusművek nem különösebben virtuózak – végtére is fiatal énekesek számára készültek –, szilaj ritmusuk és modális dallamaik miatt éppenséggel könnyűeknek sem nevezhetők. De a lányoknak sikerült a lenyűgözően tiszta hangzással és intonációval elbűvölni a közönséget – a mellettem ülő magyar barátomat szinte könnyekig meghatották. Ez a szünet előtti rész finom, ragyogó, idilli jelenetként választotta el a két átütő erejű mesterművet.

A hangverseny felvezetésében az 1918-1919-ben keletkezett A csodálatos mandarinból készült szvitről beszélve Dr. Laki Péter, a Bard College magyar zenetudósa a mű vad, ritmikus lüktetését a Tavaszi áldozathoz (1913) hasonlította. Megemlíthetjük még Prokofjev 1915-ben írt Szkíta szvitjét kopogós ritmusával és fülsiketítő disszonanciáival. Érdekes lenne megtudni, hogy Bartók hallotta-e ezeket a műveket, és ha igen, mikor. (Alex Ross a The Rest is Noise (A többi: zaj) című könyvében megjegyzi, hogy Bartók Algériában tartózkodott, amikor Párizsban műsoron volt még a Tavaszi áldozat.)

Fischer budapesti együttese hatalmas elánnal, pontosan és maximális koncentráltsággal indította a művet, miközben a karmester kissé előrehajolva, ütemesen mozgó vállakkal jelezte a ritmust. A zenekar kitörései közepette gyönyörűen szólt Ács Ákos szólamvezető klarinétművész elbűvölő játéka.

A Concerto – a nyugalom és mozgás tanulmánya – ugyanilyen erővel hatott. A bevezető rész madárszerű hangjai után, ahol Fischer még gondosan visszafogta az erőforrásokat, az együttes erőteljes, időnként váratlan indításai nyugalmas részekkel váltakoztak. A második tételben a fafúvósok virtuozitása a fuvolák szédítő tobzódásában csúcsosodott ki. Fischer a tételek között mindvégig csak rendkívül rövid szüneteket tartott, s ez nemcsak fenntartotta a feszültséget és a lendületet, de még a túl hosszú csöndekre jellemző nézőtéri köhögésre sem hagyott időt.
A titokzatos középső tételből nyugtalanság áradt, a negyedik bőgött, mint a szamár, és a féktelen finálé – ahol Fischer egyszerre volt türelmes és kérlelhetetlen – a zenekart egy zúgó mechanikus szerkezetté varázsolta. A kissé antiklimaktikusan ható ráadásban az együttesből alakult trió a másnapi programban szereplő magyar népzenéből adott jókedvű ízelítőt.
A második koncert nyitószáma a Román népi táncok – ismét egy errefelé ritkán hallott darab – volt, amelyet a karmester lendületesen és kíméletlen pontossággal vezényelt. Az est későbbi részében szerepelt a zeneszerző 1933-ban zenekarra írt Magyar parasztdalok című műve, amelyet hasonlóan robosztus energiával játszottak.

A kettő között itt is énekeket hallhattunk, ezúttal Magyarország egyik legkedveltebb énekesnője, Sebestyén Márta, a Muzsikás Együttes egyik alapítója tolmácsolásában. (Az énekesnő olyan filmek zenei anyagában is szerepelt, mint Az angol beteg, a Music Box és a Yesterday – Vissza a gyerekkorba.) A fehér-sötétpiros népviseletbe öltözött énekes és az együttesből alakult trió – Kádár István (hegedű), Szabó András (brácsa) és Fejérvári Zsolt (nagybőgő) – eredeti magyar népdalokból adtak elő egy csokorra valót, ami remek bevezetőül szolgált Bartók zenekari változatához. Melankolikus hangjával és visszafogott tánclépéseivel Sebestyén Márta felidézte annak a termékeny tájnak a színeit és képeit, amely megihlette a zeneszerzőt.

Vannak karmesterek, akik kihagyják A kékszakállú herceg vára prológusát, ami nagy hiba, hiszen a baljós szavak ideális módon harangozzák be az utánuk következő elbűvölően morbid eseményeket. Ezen az estén a pódiumra lépve Fischer Iván a közönség felé fordult, és engesztelhetetlen nyugalommal kezdte szavalni Balázs Béla szövegét. (Bizonyos regélők jobban hajaznak Boris Karloffra, mint mások.) Még mindig a közönség felé fordulva, miközben halkan megszólaltak a mélyvonósok, Fischer lopva elkezdte vezényelni a mögötte lévő zenekart, majd szembefordult a zenészekkel.

Amikor a basszus Cser Krisztián Kékszakállúként kiejtette első szavait, a hangja teljesen lenyűgözte a koncerttermet, és megéreztük benne a fenyegető végzetet. Hamarosan csatlakozott hozzá Komlósi Ildikó, akinek meleg mezzoszoprán hangja Judit sebezhetőségét emelte ki. Miközben sorra, egymás után kinyíltak az ajtók, a hangja egyre törékenyebbé vált (kivéve azt a bizonyos magas C-t az ötödik ajtónál), ahogy a félelem a hatalmába kerítette.

Fischer Bartók zenei szöveteinek csillogó lavináját hozzáértő ütemezéssel és tempókkal, lendületesen, de sehol sem sietve bontotta ki, és csak néha fordult elő, hogy az énekeseket túlharsogta a zenekar. Az együttes fafúvósai különösen sziporkázóan játszottak a rezek viharában. Amikor Judit kinyitotta az utolsó ajtót, hogy csatlakozzon a Kékszakállú korábbi feleségeihez, a zenekar vészterhes disszonanciája üvöltésbe torkollott.

Zeneszerzőként Bartók a legnagyobbak közé tartozik. De nem mindenki tudja, hogy milyen fontos volt számára a történelem, a kultúra, az inspirációt jelentő muzsikusok és – folytatva a sort – a zenehallgatók. Fischer és magyar kollégái két koncertje a közelmúlt legjobb előadásai közé tartozik.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.