BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
2017. május 29.

Felejthetetlen magyarok és egy varázslatos népdalénekesnő

Egy igazán kitűnő koncertet kaptunk – sőt, annál is többet! Az első félidő nagy körültekintéssel összeválogatott darabjaival Bartók Béla és a magyar népzene bemutatását célozta, a második részben A kékszakállú herceg vára elsöprő erejű előadását hallhattuk. Sebastian Scotney kritikája, The Art Desk.

Az est nyitányaként Fischer Iván karmester felidézte Bartók Béla életének azt a sorsdöntő eseményét, amikor friss diplomás zongoraművészként és zeneszerzőként megbabonázta egy gerlicei parasztlány, Dósa Lidi éneke. Ez az élmény indította arra, hogy Kodály Zoltánnal együttműködve dokumentálja a magyarországi és erdélyi falvak örökségét. Fischer a különböző terepek sajátosságait jól szemléltető felvételeket mutatott Bartók és Kodály Edison-féle fonográffal rögzített, több mint ezer darabos gyűjteményéből. Ezt követően a karmester elővezette a magyar népzene élő legendáját, egy Kodály-növendék lányát: Sebestyén Mártát.

Sebestyén Márta bámulatos előadóművész. A nemzeti jelentőségű, kivételes énekesnő színpadi kifejezőerejével akkor is maradéktalanul lenyűgözi népes közönségét, amikor a hallgatók egy kukkot sem értenek abból, amit énekel. Anthony Minghella egyik közeli ismerőse nemrég elmondta, mi varázsolta el a filmrendezőt a művésznő hangjában és dalaiban, s miért képezhette ez Az angol beteg tökéletes zenéjét: „amikor hallgatja az ember, nem biztos abban, honnan is származik a hang”.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy a különböző nemzetek népzenéit közös szálak szövik át, hanem azt is, hogy Sebestyén úgy képes alakítani a hangját, melynek révén mintegy eltávolodik a hang forrásától, valahogy már nem is önmaga szól. Csodálattal figyeltem, ahogy gesztikulációjával erősítette azt az illúziót, hogy épp a duda, vagy a gitár hangját imitálja. A művésznőt a Budapesti Fesztiválzenekar három vonósa kísérte (köztük Szabó András, az együttes kürtöse, aki selymes bársonyossággal, ugyanakkor pattogósan szólaltatta meg a népi brácsát). Sebestyén folyamatosan feszes ritmusban, mégis könnyeden, lazán énekelt. A zenélés színtiszta öröme nyilvánult itt meg. Boldogan meghallgattam volna legalább kétszer a teljes produkcióját.

Két pódiumra lépése között Bartók Magyar parasztdalainak 1933-as, zenekari változatát hallhattuk. Ez a zene közeli rokonságot mutat a Galántai táncokkal, amelyet ugyanebben az évben komponált Kodály. Az est során először a BFZ vonós szekcióinak őszinte lelkesedéséről és csodálatos összhangjáról kaphattunk képet. A szünet után a teljes zenekar magas színvonalát is megcsodálhattuk. Ács Ákos klarinét szólamvezető erőteljes szólója és szellemi jelenléte, a fuvolaszólam finomsága, az első kürtös Szőke Zoltán emberfeletti hangszerkezelése mind azt bizonyítja, hogy a zenekarnak – a jelek szerint – nincs gyenge pontja. A hallgató elgyönyörködhet a darab mélységeiben és részletgazdagságában is; az előadás értelmet és egyensúlyt teremt a zenei szövet minden egyes ütemében. Akár az is megfordulhat a fejünkben, hogy az ilyen színvonalú előkészület biztonsági előadáshoz vezethet – ám Fischer láthatóan felkorbácsolja az energiákat, előcsalogatja zenészeiből a maximumot, az erős, meggyőző teljesítményt.

Komlósi Ildikó mesterségének címere A kékszakállú herceg várának Juditja – már több mint 150-szer énekelte a szerepet. Csodálatosan átgondolt tolmácsolásában Judit szakadatlan kérdezősködése egy pillanatig sem tűnt repetitívnek. Akadnak talán szebb hangú, esetleg energikusabb énekesnők, azonban Komlósi képes volt a közönséget hiánytalanul bevonni reménytelen küldetésébe. A valódi basszus énekes Cser Krisztián (fent, Herrman Péter felvétele) Kékszakállúként a régi asszonyokról szóló elbeszélésében nyújtotta a legtöbbet. A két énekművész hiteles és értő előadása mindvégig újszerű rálátást adott A kékszakállú herceg várának kietlen pompájára. Felejthetetlen.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.