BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Egyéb 2016. december 12.

"Ezt a különös lelkületet senki másnál nem éreztem"

A csellóirodalom egyik megkerülhetetlen darabját játssza Várdai István a Fesztiválzenekar decemberi koncertjein. A csellóművész azon az 1673-ban készült Stradivari csellón muzsikál, amin Jacqueline du Pré játszott egészen korai haláláig. A hangszeréhez és a BFZ-hez való viszonyáról is beszélgettünk vele.

Ön lesz a Budapesti Fesztiválzenekar karácsonyi koncertjeinek szólistája. Eddig egyetlen egyszer játszott velük: Körner Tamásnak, a zenekar volt ügyvezető igazgatójának születésnapi hangversenyén novemberben. Hogy gondol a karácsonyi találkozásra, amikor majd Takács-Nagy Gábor vezényli a zenekart?

Takács-Nagy Gábort már sok éve ismerem, sokféle formációban léptünk fel együtt, a Fesztiválzenekar művészeit pedig külön-külön ugyancsak jól ismerem. Ez fontos tényező számomra, mert úgy képzelem: velük fellépni egyedülálló élmény lesz a korábbi együttesekhez képest.

Mi különbözteti meg őket a többi zenekartól?                                                                                                                                                                                  

Egy olyan csapatról van szó, és a „csapat” szót hangsúlyoznám, amelynek különleges közös lelkülete van. A személyes kötődés a zenéhez, és a saját magukkal szembeni minőségi elvárás nagyon hasonló bennük és bennem.

Ez azt jelenti, hogy erősebb szimbiózis jöhet létre a közös koncertjükön?

Pontosan erre gondolok. Nagyon hasonlóak a gyökereink, hasonló nyelvet beszélünk emberileg és zeneileg is. Számomra mindig is útmutató volt, ahogy ők viszonyulnak a zenéhez. A Fesztiválzenekar felvételein nőttem fel, hiszen az én generációm számára ez volt a kézenfekvő választás. Hogy valamiképpen fizikai szempontok szerint is közelítsem, amiről beszélek, van egy olyan energiatartomány, ami nem mérhető egységekben, de ami az együtt zenélési vágyat és örömöt sugározza, amikor az ember őket hallgatja. Ez valahogy jelen van az éterben egy-egy koncertjük alkalmával, és az ember érzi, milyen erős a gravitációja ennek a kisugárzásnak. A székhez köti a hallgatót. Az említett születésnapi koncerten éreztem, mennyire erős szimbiózis alakult ki köztünk, ezért is várom nagyon a közös fellépést. Vannak kiváló zenekarok a világban, amelyekről csak jót tudok mondani, de ezt a különös lelkületet senki másnál nem éreztem. Ez szerintem egyedülálló a világon. És amíg másoknál felmerül az ilyen hosszan tartó közös munka esetében a kiégés lehetősége, ezt náluk egyáltalán nem érzékelem.

Csajkovszkij „Változatok egy rokokó témára” című darabját játssza majd, amelynek a cselló a főszereplője. Ahogy végignéztem az eddigi életútját, az a benyomásom, hogy Csajkovszkijt különösen közel érzi magához.

Igen, ez igaz, és az a magyarázata, hogy a dallamos zenét kimondottan szeretem. A Rokokó variációkban, ami egyébként a csellórepertoár alapköve, konkrétan a klasszikus, letisztult rokokó stílus vonz. Ebben a darabban Mozartéhoz érzem közel a szerző gondolkodását. Ez egyébként leginkább a Pathétique szimfónia esetében van így. Az átláthatóságát, a puritán voltát szeretem, hogy nem egy túlcsorduló romantikus mű.

Vagyis aki csellózik, annak ezt az darabot mindenképpen ismernie kell?

Így van, és ki sem tudja kerülni. A műben az a csodálatos, hogy tele van kreativitással, ami a sokféle variáció megfogalmazásában jelenik meg úgy, hogy a teljes érzelmi spektrumot bejárja. Minden olyan területet, amelyet a rokokó stílus előtérbe helyez.

Azt hallottam, hogy egy egyedülálló, különleges hangszerhez jutott a napokban. Egy eredeti Stradivari csellót kapott. Hogy történt?

A 31. szülinapom után pár nappal egy óriási ajándékot kaptam az élettől. Az a szerencse ért, hogy az az 1673-ban készült Stradivari cselló, amin Jacqueline du Pré játszott egészen korai haláláig, hozzám került. Egy gyűjtő megvásárolta, és úgy gondolta, hogy nekem adja használatra. Ez fantasztikus dolog, hisz méretében és stílusában is egyedülállóan gyönyörűséges hangszer. Stradivari nagyjából annyi idős lehetett, mint én most, amikor építette.Ez volt az első olyan cselló, amit egyedül ő készített. Korábban a műhelyben dolgozó mesterek mellett tevékenykedhetett csak, de ekkorra már mindent tudott a hangszerkészítésről és úgy érzem, nagyon le akart tenni valamit az asztalra.

Milyen volt a pillanat, amikor először a kezébe vette?

Nagy találkozás volt! Úgy éreztem hirtelen, hogy nem én választom a hangszeremet, hanem  egy ilyen különleges hangszernek olyan ereje, vagy talán olyan aurája van, hogy ő választ ki engem. Emiatt óriási kihívás számomra, hogy meg tudjak neki felelni. Hatalmas inspirációs faktort jelent, hiszen nem is tudom, van-e még ilyen nagy elismerés az ember életében, minthogy egy ilyen hangszerhez jusson. Úgy érzem, hogy a karácsonyi koncertekhez nagyon jól fog alkalmazkodni a csellóm, mert addigra fogom tudni úgy beállítani, hogy a Csajkovszkij darabot úgy tudjam rajta játszani, ahogy szeretném!