BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Egyéb 2018. december 04.

Élet egy hegedűben

Minden hangszernek története van és minden egyes hangszer mesél, amikor megszólal. Különösen igaz ez a hegedűkre. Gondoljunk csak a nagy cremonai mesterek, Guarnieri, Amati és nem utolsó sorban az Antonio Stradivari által épített csodákra. Ezeknek a hangszereknek a titkát nem csak építőjük ismerte, hanem az ő gyermekei, unokái, akik továbbvitték az apjuk, nagyapjuk által rájuk hagyott tradíciót. De mi történik, ha egy hegedűkészítőnek nem marad örököse? A vörös hegedű pont ezt a két dolgot mutatja be. Egy hangszer történetét, ami egy örökös nélkül maradt mester – talán utolsó munkája, mementója. Békési Botond írása.

John Corigliano versenyművében azt követhetjük végig, hogy hogyan teszi egy fiktív cremonai hangszerész, Nicolo Bussotti halhatatlanná utolsó igazán nagy munkáját és mindörökre elvesztett családtagjait. Ez az utolsó nagy mű lett A vörös hegedű, amit egy 1720-as Stradivarius, a „Vörös Mendelssohn” ihletett.

A hangszerekhez a történeteken kívül rejtélyek is kapcsolódhatnak. A hegedű fájdalmas, misztikus történetét érezni a zenében is. Finoman előbukkanó, tündérekként cikázó klarinétmotívumok és kitartott magas hangok indítják a darabot, de csakhamar félelmetes mélységbe süllyedünk. Akár azt is mondhatnám, hogy ezen a ponton „átkozódik el” a hegedű, ami ezek után fájdalmas dallammal lép a színre. Tragikusan, zaklatottan haladunk tovább, a vonó néhol már marcangolja a húrokat, és kettősfogások disszonanciája teszi egyre nyomasztóbbá a légkört.

Ismét nyüzsgő motívumok következnek, mint a méhkas. Idegtépő pizzicatók, a hegedű egyre zaklatottabb szólója. Itt már egészen groteszk világot tár elénk a szerző. Csak ezek után következik némi megnyugvás és teljesedik ki a hegedű. Legvégül ismét gyors mozgásba lendülnek az események, amik a nyitó témát fordítják drámai zárszóvá.

Egy hegedűről szóló filmhez egy komplett hegedűversenyt írni zeneként merész vállalkozás, de nem kivitelezhetetlen. A vörös hegedű című filmhez is ez a zenei világ adja meg azt a tragikus hangot, amit a történet szavakba öntve nem tud eléggé kidomborítani. A zenekar állandó mozgása és visszatérő motívumai kísérik a hangszert hányattatott útján, míg a szóló szinte részletekbe menően meséli el egy élettelen tárgy legbelső érzéseit.

A filmet és a zenét külön-külön megismerve jöhetünk rá arra, hogy hangszer és tulajdonosa milyen szoros viszonyban állhat egymással és mennyi mindenen mehet keresztül egy hegedű több száz év alatt. De mi okozhatta ennek a hangszernek a tragédiáját? Elkészültének fájdalmas körülményei? Az azt megelőző jóslat? Talán az, hogy szó szerint magában hordozza azokat, akiknek Bussotti emléket akart állítani?

A sort még folytathatnánk, de ennél kevés különlegesebb, akár programzenének is nevezhető versenyművet hallani, főleg olyan darabok közé téve, amelyek önmagukban is hordoznak különleges jegyeket. Reinecke, szinte elfeledett szerző, számomra igazán különleges és érzékeny zenei világgal rendelkezik, az elhangzó nyitánya pedig a feledés homályába kezd veszni. Schumann 2. szimfóniája azonban még mindig él és az őt megelőző két darabot fogja csodálatos energiáival feloldani.

John Corigliano A vörös hegedű című darabját, Schumann 2. szimfóniáját és ezt a ritka Reinecke-nyitányt december 8-án és 9-én hallgathatják meg a Müpában Sipos Gábor előadásában.