BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Egyéb 2017. február 22.

Elemi erő

Ha egy hangversenykörúton járó együttes annyira konzervatív műsorral jelentkezik, mint a Celebrity Series vasárnapi koncertjén fellépő Budapesti Fesztiválzenekar, az paradox módon vakmerő lépésnek számít. Az alapító-zeneigazgató Fischer Iván és együttese nem egy, nem kettő, hanem rögtön három ősrégi slágert vett elő, s miközben a kisebb bostoni helyszíneken tömérdek új zenét lehet hallgatni, a nagyobb termekben pedig a régi darabokat kuriózumokkal dobják fel, ez némi szkepszisre ad okot. Ha valaki megint nekifut Beethoven Ötödikjének, annak másféle vagy jobb – illetve másféle és jobb – előadást kell produkálnia. Hál’ istennek, a Budapesti Fesztiválzenekar vasárnapi, Symphony Hall-beli hangversenye bővelkedett a jobb megoldásokban és az egyszerűen csak jónak minősíthető részletekben. Matthew Heck kritikája.

Fischer Beethoven első szimfóniáját állította a koncert élére, az Ötödikkel zárt, a szendvicsbe pedig még egy Beethoven-művet helyezett, a G-dúr zongoraversenyt. Még a szólista személye is biztonsági választásnak tűnt: Richard Goode a hagyományos Beethoven-interpretáció erős bástyája. Fischer gyorsan megmutatta, kinek a Beethoven-elképzelése fog itt érvényesülni, és hogy miért söpörnek be annyi díjat a BFZ Nonesuchnál megjelenő CD-i, miért egyenrangú a zenekara a neves, sikerlistás együttesekkel. A karmester historikus szempontból tájékozott Beethoven kapcsán, de nem korlátozza a historikus szemlélet. Vonóskara határozottan körvonalazott artikulációval, rugalmas ritmussal, finom dinamikai árnyalatokkal dicsekedhet, ez társul a 20. századi Beethoven-előadásmód dús szövetéhez. A dirigens szétválasztja az első és a második hegedű szólamait, és a pódium ellentétes oldalain helyezi el őket – okos historikus trükk, amely kiemeli a szólamok különbségeit, bár manapság ritkán alkalmazzák a gyakorlatban. Az üstdobost Fischer az együttes elé helyezi: a timpanista kényelmesen csücsül a vonós szólamvezetők félkörében, és kisméretű hangszeren játszik, ami az én fülemnek kemény verővel megszólaltatott, bőrmembrános dobként hangzott.

A dirigens tempóvételei azonban hátat fordítanak a historikus gyakorlatnak, nem érzi úgy, hogy hajszolnia kellene a tempót, de nem is ragaszkodik hozzá mereven. Amit elveszít rugalmasságban, visszanyeri az előadás kifinomultságában és a nagyszerű összjátékban. Vasárnap a vonósok rendkívül érzékenyen reagáltak egymásra, és olyan kényes helyeken, mint az első szimfónia harmadik tételének triójában a B részbeli visszatérés, vagy amilyen a viharos zárótétel finom bevezetése, igazi kamarazenészekként játszottak. Noha Fischer itt-ott kockára tette a tiszta összjátékot a kifejezés érdekében, a legemlékezetesebb pontokra – a tételek elejére és végére – nagyon ügyelt, s ezek közül több is lélegzetelállítóan jól sikerült. Ami ebből kijött, az − különösen az ötödik szimfónia eleje − elemi erővel hatott.

A BFZ a versenyműben is érzékeny partnernek bizonyult, Richard Goode pedig nemcsak azt mutatta meg, miért tartják oly sokan a Beethoven-játék etalonjának, hanem azt is, mitől lesz gyümölcsöző és ésszerű a művészi együttműködés. Goode zongorahangja hol dús, hol finom, egyszer viharos, máskor meg visszafogott. A rubatót ugyanúgy érzi, ahogyan Fischer, de dinamikában és frazeálásban is összeillettek, különösen az egyes részek és frázisok közötti kényes átvezető szakaszokban. Goode játéka a pianókban volt a legelmélyültebb. A finálé bevezetésének dinamikai kontrasztját (különösen azt a bizonyos átfutó hangot, Beethoven egyik csúcsteljesítményét) csak a nagyszerű lassú tétel, az egész hangverseny egyik legkiemelkedőbb része múlta felül. A tulajdonképpeni finálé rusztikus, duhaj kezdete végig meghatározta a teljes tétel ritmusát.

Az első szimfónia világos és árnyalt kifejezésmódja jellemezte a szünet után elhangzó Ötödiket is, kiegészülve a darabhoz illő sötétebb, drámai árnyalatokkal. Az első kürt (Szőke Zoltán), oboa (Salvi Nóra), klarinét (Ács Ákos), fagott (Andrea Bressan) és az első fuvola (Sebők Erika) egészen kiváló szólókkal segítette az előadást. A lassú tételben úgy állt meg az idő, ahogyan csak a nagy Beethoven-interpretációkban szokott. A csellók és a brácsák dallamai melegen, gazdagon és makulátlanul áradtak; ezt még soha életemben nem hallottam ennyire szépnek. Mihelyt a rezekből kirobbant a pazar finálé kezdete, a New England Conservatory több tucat hallgatója özönlött kétfelől a pódiumra, hogy beszálljon a játékba. A BFZ a turné mindegyik állomásán helyi akadémistákkal gazdagította a hangzást, ekként is támogatva a fiatal muzsikusokat. A hangverseny végén az egyik legzajosabb ünneplés lett a jutalmuk, amit minden résztvevő megérdemelt. Legyen minden Beethoven-est annyira izgalmas és meggyőző, amilyen ez volt!

Matthew Heck, a Brandeis Egyetem zenetudomány szakos doktori hallgatója.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.