BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
2017. szeptember 26.

Egy laikus feljegyzései

"Az előadás friss és eleven volt, a történet ott bontakozott ki a szemem előtt, minden jelenidőben, fátum nélkül." Bodor József, a Fesztiválzenekar Támogatói Klubjának tagja ritkán ír nekünk ilyen mélyen és őszintén koncertélményeiről. A Don Giovanni után megtette, mi pedig hálásan osztjuk meg Önökkel ezt a különleges írást.

A nagy művek kortalanok. Attól kortalanok, hogy a néző/hallgató helytől és időtől függetlenül ráismer a figurákra, végigizgulja a történetet, tanulságokat von le magának, felismerésekre jut, asszociál. Mindezen élményeket nyilván csak a maga életére, tapasztalataira való reflexióként éli meg, mi másra hagyatkozhatna. Most, meg 500 év múlva, meg azután.

Opera-előadásokat szokás ízekre szedni, elemeire bontani. Felmagasztalni/korholni az énekesek teljesítményét, szapulni/dicsérni a zenekart, bólogatni/értetlenkedni a díszlet fölött, mennyekbe emelni/földbe döngölni a rendezői koncepciót. Mindezen elemzéseknek létjogosultságuk van, ám ez a „szakmai” része a dolognak, az a kritika, ami az egyes közreműködőknek szól. Szakmai tudásuknak, egójuknak, végső soron művészi minőségüknek. Ha én művész lennék, engem is ez érdekelne, nem vitás. Azt lesném, mit szólnak, hogyan fújtam én, hogyan zengtem én, észrevették-e, hogy ferdén állt az a szék a 2. felvonás 3. jelenetében, és megértették-e, ennek mi a jelentősége a szereplők sorsának alakulásában a 3. felvonás 1. jelenetéig, értették-e víziómat a világegyetemről, az emberiség történelméről, fölfogták- e látomásomat a világ keservéről, elmúlásáról, az üdvözülésről és kárhozatról? Felteszem, mindezekre való nézői és kritikai reflexió a legfontosabb szempontok az előadást létrehozó művészek számára.

Viszont engem, mint nézőt, nem ez foglalkoztat. Persze, figyelem, értékelem, és baráti beszélgetések során szükségképpen megvitatom a társaságban. De én nem az egyes művészek teljesítményét keresem, nekem egy más minőség, ezen közvetlen tapasztalaton túli élmény kell. Az az élmény, hogy megtudjam: térben és időben távol kik ezek a figurák, mit élnek át, miért élik át, és én ott legyek velük, és megértsem, nekem mi közöm van mindehhez. Az ének, a zenekari muzsika, a látvány, és mindennek összerendezése eszközök ahhoz, hogy átvezessenek ennek az élménynek a megéléséhez. A zenén, a látványon és mindenen túl, ezek együttesében van az a más dimenziójú minőség, amit keresek.

Azt, hogy én ezt keresem, éppen most vasárnap óta tudom. Mióta megnéztem a Don Giovanni előadását a Budapesti Fesztiválzenekarral, nagyszerű énekművészek előadásában, Fischer Iván vezényletével és rendezésében. Mint mondottam fent, a legnagyobb alkotások kortalanok, ilyen a Don Giovanni is. Nem kell értelmezni, utalgatni, mindenféle trükkökkel a néző méltóságos tekintete elé terelni a nyilvánvalót: egy megszállott szoknyapecér, életművész, briganti és szabad ember ezernyi diadala majd bukása, akinek elmúltával csak az üresség és az együgyű konformizmus tudatlan öröme marad a világban. Az előadás nem tesz sem többet, sem kevesebbet, mint hogy előadja Mozart operáját puritán módon, a 21. századi eszközeivel a 21. század nézőinek. Az énekesek, a zenekar, az emberekből formált díszlet, tömeg, kórus – éppen, amit kívánt a darab – így, együtt, a mai nézőnek a kortalanság és korlátlanság, a fizikai léttől, tértől és időtől való függetlenség élményét kínálja. Felejthetetlen jelenet volt (remélem, jó helyre idézem!), amikor az I. felvonás végén Don Giovannit szembesíti a tömeg gaztetteivel, és egészen kijönnek a színpad végére, mindenki énekel, a zenekar fortissimóban, ekkor Don Giovanni hátrafordul, és látja, hogy a tömeg egyetlen falként tornyosul előtte, majd hirtelen csönd lesz, vége a jelenetnek. Én akkor vettem észre, hogy az utolsó néhány percben nem is hallottam a zenét, nem is láttam a szereplőket, nem láttam én semmit, csak mindent együtt, mert én is ott voltam közöttük, valahol. Hát ez az az élmény, amiről beszélek.

Tulajdonképpen izgultam a sztori miatt. Mintha sosem láttam volna, mintha mit sem tudnék róla. Mert az előadás friss és eleven volt, a történet ott bontakozott ki a szemem előtt, minden jelenidőben, fátum nélkül. Akármi is lehet itt, gondoltam. Meglesz-e Zerlina, vagy sem, feladja-e reszkető tartózkodását Donna Anna, az érett alma, és behullik Don Giovanni ölébe, esetleg Donna Elvirával együtt, hú, mi jöhet még itt! És Don Ottavio, a balek, csak pofázik és pofázik, hogy bosszú így, meg bosszú úgy, azon a vékonyka tenorján, ki hisz neki? Egy csirke nyakát nem tudná elvágni sírás nélkül. Na és a kőember! Láttalak már, vén rohadék, polgármester létedre két éve nem szégyellted a siheder lányokat hajkurászni aratás idején!

Sokan és joggal dicsérték azt a megoldást, hogy nincs díszlet, hanem színinövendékek adják elő a székeket, asztalokat, ablakot, temetőt, mikor mit. És persze ők lesznek tömeg és kórus, meg tivornyázó nép, és sok minden más. Remek (zseniális?) ötlet – én egy dolgot emelnék ki, ami talán nem mindenkinek jutott az eszébe. Ezek az állandó metamorfózisok egy virtuális világot teremtenek, olyat, amilyet a számítógépeinken is látunk nap mint nap. Virtuális világ teremtése emberi lényekből, a mi időnkben, fizikai világunkban, ott és akkor, ez nem remek, ez zseniális. Természetesen nem arra gondolok, hogy a rendező a számítógépes virtuális világot akarta valahogyan megidézni, ez badarság, hanem arra, hogy a darab modern, de mélyen adekvát és mesterkéletlen előadása milyen természetes asszociációkat kelt korunk nézőjében, és a kortalan opera milyen természetes módon fogadja be ezt a 21. századi megoldást. Lehet, ez az értelmezés nem állt a rendező szándékában, vissza is utasítja tán, de nekem eszembe jutott. Ami biztos, velejéig modern, letisztult formában, mesterkéletlenül, magától értetődő módon, a kottát és librettót alázattal követve adták elő az operát.

Jutottam-e elébb, lettem-e értőbb, megértőbb, érzékenyebb, kifinomultabb néző (ember?) a Don Giovanni ezen előadásának megtekintése által? Nem tudom. De az biztos, hogy nem fogom elfelejteni, és még egy: megtanultam Fischer úrtól, hogyan kell operát nézni. Köszönöm.

Bodor József