BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Interjúk 2016. augusztus 18.

Egy életen át kitartó szenvedély - Fischer Iván a Guardiannek

Ez a karmester az utcán politikusokkal, a hangversenyteremben pedig a zenekari hagyományokkal száll szembe. Proms-koncertje előtt Fischer Iván arról beszélt, hogy miként hozta létre a világ egyik legjobb zenekarát. Stephen Moss írása a The Guardianben.

A zenészek nem szeretik a karrier szót – általában azt állítják, hogy eszük ágában sincs ilyesmivel foglalkozni. A nagy magyar karmester, Fischer Iván esetében azonban úgy sejtem, ez így is van. „Soha nem akartam feljutni a csúcsra” – mondja lágy hangon, megfontolt, akcentussal színezett angoljával. „Sosem voltak konkrét célkitűzéseim. Ha valamit karrier tekintetében el is értem, az a véletlen műve.”

Fischer állítása szerint igyekszik elkerülni a híres karmesterséggel járó dolgok nagy részét. „A karmesterekre jellemző sajátosságok mintegy kilencven százaléka iránt ellenszenvet érzek. Csak egy elenyésző részét szeretem ennek a szakmának, ez pedig maga a zene. A többi – a ragyogás, a hatalom, a hierarchia, a zenekarral végzett mindennapos munkával kapcsolatos módszerek – kényelmetlenül érint. Soha nem éreztem, hogy ezt szeretném csinálni. Elviselem, mert muszáj, de nem vonz. A karmesterség az utolsó szakma, amelyet választanék.”

Fischer tekintélyes méretű, csendes házában beszélgetünk, Berlin egyik délnyugati külvárosában. Amellett, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója és zeneigazgatója, Fischer ma már a berlini Konzerthaus zeneigazgatójaként is tevékenykedik. A közelmúltban volt néhány nézeteltérése a jobboldali magyar kormánnyal, és bár könnyebb az élete attól, hogy Berlinben lakik feleségével és két fiával, ennek ellenére teljesen elkötelezett budapesti zenekara iránt, amellyel augusztus 26-án a Promson lép fel.

A nappaliban ülünk, amely tele van Fischer kottáival. A zongorán egy nyitott Beethoven-szonáta áll; szeret játszani, amikor csak ideje adódik. Fischer nem veszi le a zakóját az interjú közben – nagyon közép-európai módi ez, nem a régi idők méltóságteljes mestereit idézi, de mindenképpen megadja a módját. Hatvanöt évesen benne jár a korban, a vezénylésben viszont már kevésbé. Az elmúlt évtizedben visszatért a zeneszerzéshez; több eklektikus művet is írt mind énekhangra, mind zenekarra. Elmondása szerint azt kívánja, bárcsak korábban döntött volna úgy, hogy egyensúlyba hozza az életében a vezénylést és a zeneszerzést.

„Nagyon későn tértem vissza a zeneszerzéshez” – magyarázza. „A vezénylés teljesen beszippantott. Huszonöt éves koromban megnyertem egy karmesterversenyt [a Rupert Alapítvány londoni versenyét 1976-ban], és elhalmoztak ajánlatokkal. Persze vonzónak éreztem a helyzetet, mert azt gondoltam, hogy talán a következő koncertet majd nagyon fogom élvezni. De már akkor, huszonöt évesen is csak a zene érdekelt, nem pedig maga a szakma. Szívesen töltök be olyan szerepet, melyben elképzelhetek és kidolgozhatok egy művet, illetve kiképezhetek egy csoport zenészt, de az már taszít, hogy frakkban ki is kell lépni a pódiumra.”

Fischer mostanában nagyon keveset vendégkarmesterkedik, ugyanakkor továbbra is tartja a kapcsolatot az amszterdami Királyi Concertgebouw Zenekarral és a Berlini Filharmonikusokkal. Biztos csak nagy zenekarokkal szeretne együttműködni, jegyzem meg, de ő kifogásolja a „nagy” szó használatát, és ellentmond a feltételezésnek, miszerint a karmesterek ezeket a társulatokat szeretnék csiszolgatni. „Az emberek azt hiszik, hogy a karmesterek imádnak nagy zenekarokat vezényelni. Én nem így vagyok ezzel. Az úgynevezett nagy zenekarok – a patinás, tekintélyes zenekarok – szeretnek megőrizni bizonyos zenei értékeket, például a hangzásukat. Ezzel azonosulnak, és úgy vélik, erről ismerszenek meg. Így, ha jön egy karmester, korlátozott befolyással fog bírni erre az úgynevezett nagy zenekarra. Tehát olyan karmestereket vonzanak, akik szeretik a karjukat lóbálni anélkül, hogy bármin is változtatnának. Időnként, ha híres zenekarhoz látogatok, úgy érzem magam, mintha egy primadonnával dolgoznék, akinek megvan a saját megmásíthatatlan hangja, nekem pedig csupán annyi a feladatom, hogy azt lenyűgözőnek találjam. Sokkal szívesebben megyek olyan zenekarhoz, amelyet érdekelnek az ötleteim, mert akkor létre tudok hozni valamit.”

Miért tart ki akkor például a Berlini Filharmonikusok mellett? „Bő húsz éve ismerem őket. A zenekar minden tagjával személyes kapcsolatot ápolok; csodálatos muzsikusok. Rájöttem, hogyan tudok velük dolgozni, noha vannak határok. Nem csinálnám hosszú távon.”

Jobb, ha az ember a saját zenekarával dolgozik, és Fischer ezt tette a Budapesti Fesztiválzenekarral, amelyet a szintén karmester Kocsis Zoltánnal együtt alapított 1983-ban. „Hiszek a hosszú távú munkában” – mondja Fischer. „Olyan, mint egy éveken át tartó pszichoanalízist összevetni egyetlen terápiás üléssel. Harminc év múltán komoly dolgok alakulnak ki. Az utolsó porcikánkig ismerjük egymást; hiszünk zenésztársainkban és teljes bizalommal vagyunk egymás iránt."

Fischer legesleginkább a napi rutin kialakulását szeretné elkerülni. „Intenzíven és nagyon közvetlenül dolgozunk – hasonlóan ahhoz, ahogy egy vonósnégyes működik. Nem azt mondom a csellószólam-vezetőnek, hogy »Kérem, itt kissé halkabban«, hanem »Péter, az Isten szerelmére, mi a fenét csinálsz?« Ez a fajta kommunikáció más, sokkal bensőségesebb. Azonnal észreveszem, ha lankad a figyelmük, vagy nem tudnak eléggé koncentrálni. Sokkal inkább olyan ez így, mint ahogy egy színházi rendező dolgozik a színészeivel.” Az, hogy a zenekar túlnyomórészt magyar tagokból áll, akik a magyarországi élénk zenei hagyományok között nőttek fel, erősíti a közös céltudatot.

A Budapesti Fesztiválzenekar Magyarország legértékesebb kulturális exportcikke, ennek ellenére nemrégiben a Fővárosi Közgyűlés csökkentette a zenekar támogatását, amit annak büntetéseként fogtak fel, hogy Fischer hangot adott a tekintélyelvű és nacionalista magyar kormánnyal szembeni kritikájának. A közel 200 millió forintos támogatásmegvonásnak a zenekar közösségi programjai látták kárát, melyek keretében például iskolákban és idősotthonokban zenéltek. „Fischer Iván karnagy úr kezdi elveszíteni az önkontrollját” – mondta Tarlós István budapesti főpolgármester, amikor a zenekar tiltakozni mert a támogatás megkurtítása ellen.

„Támogatásunk legnagyobb részét az államtól kapjuk” – mondja Fischer. „Ez továbbra is így van. Nagyon örülök, hogy a kormány továbbra is hozzájárul a munkánkhoz mintegy 1 milliárd 250 millió forinttal. Jól tudják, hogy ez a zenekar hatalmas értéket jelent Magyarországnak. Ami érdekes, az a kormány és a főváros közti különbség. Az egyik politikus felfogja a zenekar értékét, a másik nem.”

Fischer azt mondja, a főváros soha nem indokolta meg, hogy miért csökkentette le a támogatást egyik napról a másikra a hangversenyévad kellős közepén. „Bárki megvághatja a támogatását. Joguk van hozzá, de nekünk is jogunkban áll tiltakozni. Nagy tüntetést szerveztünk, sokan ki is jöttek az utcára Budapesten. Csodálatos szimpátiahullám volt, és reméljük, hogy a főpolgármester úr meg fogja gondolni magát, mert ez az intézkedés nincs összhangban a magyar kormány politikájával.”

Noha Fischer nem ért egyet Orbán Viktor reakciós politikájával és az országban növekvő antiszemitizmussal, úgy gondolja, ez nem gátolja meg a tárgyalásokat. Ellentétben Schiff András zongoristával, aki megfogadta, hogy nem tér vissza hazájába, amíg fennáll a mostani illiberális közeg, Fischer belülről igyekszik változást elérni. „Ebben az országban lehet vitatkozni, álláspontot kifejteni, felszólalni és különböző véleményeket ütköztetni, én pedig továbbra is kritizálni fogom azt, amivel nem értek egyet.”

Fischer zsidó származású, és családi élményei tükröződnek politikai nézeteiben. Nagyanyját Auschwitzban gyilkolták meg, nagyapját agyonverték Buchenwaldban, szülei pedig a háború alatt Budapesten bujkáltak. „Valóban ehhez a nacionalista múlthoz akarunk visszatérni, amikor nemzet nemzet ellen, vallás vallás ellen fordult?” – kérdezi. „Ebből áll Európa történelme, és emiatt hiszek az európai integrációban, mely révén végre egy valódi, békében élő, nemzetekből álló családdá válhatunk. Ez mindennél fontosabb.” Úgy véli, a zene segíthet ennek az álomnak a megvalósításában.

A magyarországi “illiberális demokrácia” (Orbán hátborzongató kifejezése) által támasztott kihívások dacára, illetve annak ellenére, hogy szívesebben él Berlinben, ahol toleráns környezetben végezheti munkáját és nevelheti fel a gyermekeit, Fischer tervei szerint élete végéig együtt fog működni budapesti zenekarával. Az általa alapított zenekar egész életen át kitartó szenvedélyét testesíti meg; ugyanakkor úgy is tekint rá, mint a jövő zenekarainak „laboratóriumára”, amely rugalmasságot és nyitottságot kínál, zenészeit pedig arra bátorítja, hogy muzsikusként is kiteljesedjenek, és ne maradjanak kizárólag zenekari tagok egész életükben.

„A Budapesti Fesztiválzenekar tagjai abban az előnyös helyzetben vannak, hogy nagyon sokoldalú zenészéletet élhetnek” – magyarázza Fischer. Sokkal inkább „individualistákat” keres, mint „szófogadó egyenruhásokat”. „A zene jövője érdekében sokkal jobban megéri a szimfonikus zenekarokat rugalmasabban felépíteni, hogy más zenei stílusokat is magukénak érezhessenek. A szimfonikus zenekarok manapság többé-kevésbé úgy néznek ki, mint ahogy Richard Strauss idejében, már száz évvel ezelőtt. Nem hinném, hogy újabb száz év múlva is ilyenek lesznek. A szimfonikus zenekar fogalmának idővel meg kell újulnia. Ellenkező esetben legfeljebb muzeális értéke lesz.”

Fischer arra törekszik, hogy együttese képes legyen bármit eljátszani. „A hagyományos szimfonikus zenekar ráhagyja a barokk repertoárt a korhű hangszereken játszó együttesekre, a kortárs zenét pedig a külön arra szakosodottakra” – mondja. „Mi arra buzdítjuk a zenészeinket, hogy éljék ki a saját zenei érdeklődésüket, így a zenekaron belül van korabeli hangszeres együttesünk, kórusunk, erdélyi népzenét játszó bandánk, sőt, olyanok is, akik dzsesszes improvizációkkal foglalkoznak.”

Céljuk, hogy mind a muzsikusok, mind a közönség érdeklődését fenntartsák. Fischer az újításairól is ismert: olyan hangversenyekről, ahol a közönség határozza meg a programot, ami azt is jelenti, hogy nincs próba az előadás előtt. Olyan ráadásokról, ahol a zenekar tagjai leteszik a hangszereiket, és helyette énekelnek. Olyan operákról, ahol a darabot is ő viszi színre (a saját bevallása szerint is változó eredménnyel). Szembe kell szállni a hagyományokkal.

A Proms-hangverseny – amelyen többek között el fog hangzani Mozart három, utolsó életévében komponált műve – iskolapéldája Fischer újítások iránti fogékonyságának. A Requiemet úgy szereti, ha a zenészek és az énekesek egymás mellett ülnek. „Ha leültetem az énekeseket a hangszeres muzsikusok közé, utóbbiak hirtelen sokkal jobban tudatában lesznek a szövegnek” – magyarázza. „Nem zenei hangokat látnak már, hanem az énekszólam megkettőzését. Ettől olyan egységes lesz az ének és a hangszeres zene, ami számomra elengedhetetlen szempont.”

Fischer neve annyira összefonódott a Budapesti Fesztiválzenekarral, hogy nehéz feltenni a kérdést, mi következik majd őutána. „Minden olyan eset nehéz, amelyben egy alapító karmester teljesen a saját elképzelései szerint formálta a zenekart” – vallja be. „Ha én megyek, valakinek a helyembe kell lépnie, de remélem, hogy ő majd teljesen átalakítja a zenekart.” Véleménye szerint nem volna szerencsés, ha beleszólna az utódlás kérdésébe. „Ha azonosulnék a leendő utódommal, azzal csak magamat kívánnám klónozni.”

Elismeri a helyzet iróniáját, miszerint saját zenekarát, amelyet azért alapított, mert elégedetlen volt a „nagy” zenekarokkal, ma már a világ legjobbjai között tartják számon. „Nagyon örülök, hogy be tudtunk kerülni a régi motorosok közé” – kommentálja a Gramophone magazin rangsorában elért helyezést a világ tíz legjobb zenekara között. „Újoncok vagyunk a listán, és hihetetlen, mennyire sikeresek lettünk harminc év alatt. Viszont remélem, hogy nem váltunk olyanná, mint a híres nagy nevek, mert azt szeretném, hogy továbbra is kísérletezzünk és változékonyak maradjunk. Hogy mindig is labor legyünk, és ne váljunk élő múzeummá.”

• A Budapesti Fesztiválzenekar Proms-hangversenyére augusztus 26-án, 19:30-kor kerül sor a Royal Albert Hallban (London SW7). bbc.co.uk/proms.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.