BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Interjúk 2017. október 12.

"Az újítás a lényeg" - interjú Polónyi Ágnes hárfaművésszel

Az 1983-ban alapított Budapesti Fesztiválzenekar nemzetközi hírnévnek örvend. Az együttes, amelyet Bartók „A csodálatos mandarin” című művének felvételéért 1998-ban Gramophone-díjjal (az egyik legjelentősebb, zenekarnak adható díjjal) tüntettek ki, napjainkban a világ minden táján fellép, ami nagy örömmel tölti el a klasszikus zene szerelmeseit. A zenekar hárfaművésze, Polónyi Ágnes interjút adott a Journal Francophone de Budapestnek.

JFB: Hány évesen kezdett hárfázni tanulni? A szülei is zenészek voltak?

Polónyi Ágnes: 7 éves korom óta tudtam, hogy zenész szeretnék lenni. Emlékszem, egyszer láttam a televízióban egy műsort egy zenekarral. A képernyőn gyakran mutatták a kottát, és ez bámulatos volt számomra. Csodálatos volt látni azt a sok hangjegyet. Meg akartam fejteni őket. Így még ugyanabban az évben megkezdtem zenei tanulmányaimat, és emlékszem, a hárfát részesítettem előnyben. Vidéki lány vagyok; abban a kis zeneiskolában, ahová jártam, nem lehetett ezen a hangszeren tanulni. Ehelyett zongoráztam. Állandóan. Végül 11 éves koromban érkezett egy hárfatanár az iskolánkba. Megkérdezték, nem szeretnék-e hárfázni tanulni, és én azonnal igent mondtam. Nagyon boldog voltam, hogy végre megvalósíthatom gyerekkori álmomat. Az, hogy művész lettem, amolyan „születési rendellenesség”. A családunkban nem volt se zenész, se másmilyen művész. Ez alapján nem lehetett volna erre hajlamom.

JFB: Miért választotta ezt a rendkívül különleges hangszert?

PÁ: Mert a hárfában minden vonzott, de nem tudnám ezt a vonzódást részletekbe menően megmagyarázni. Ugyanakkor nagyon mély ragaszkodást érzek a húros hangszerek iránt. Hárfaművész vagyok, s még mindig nagyon erősen kötődöm a zongorához. Sokszor használom például zongoraművek hárfaátiratát.

JFB: Ön szerint melyek azok a képességek, amelyek a jó hangszeres játékhoz, és az ön esetében a hárfázáshoz szükségesek?

PÁ: Úgy gondolom, tisztelni kell a hangszert, szinte „alá kell vetni” magunkat a zenének. Természetesen rendesen kell gyakorolni, és a lelkiismeretesség is fontos, de ezek mindenfajta tanuláshoz nélkülözhetetlenek. Nem hiszem, hogy a hárfához valami egyéb, sajátos képesség kellene. Gyakran mondják nekem, hogy hárfázni nagyon nehéz. Szerintem minden hangszerhez rengeteg erőfeszítésre van szükség.

JFB: Miért rajong leginkább zenészként?

PÁ: Azért, amikor belecsöppenek egy másik világba. Szeretem az olyan zenéket, amelyekben az idő végtelen. Úgy értem, szeretek elfeledkezni a minket körülvevő térről, és főleg szeretem elfelejteni a múló időt. Akár két percig, akár harminc percig, vagy egy órán át hallgatok zenét, az időnek nem szabad számítania, és számolni sem szabad azt. Az idő fogalmát nem szabad többé érzékelni. A zene egyfajta utazás. Utazás, amely egy másik, a hétköznapi valóságoktól távoli univerzumba röpít minket. Ez az, ami leginkább fellelkesít a szakmámban és ez tesz boldoggá. Számomra a zene egyfajta meditáció.

JFB: Meg tudná velünk osztani művészi pályájának egyik legmeghatározóbb pillanatát, amely a leginkább megérintette vagy meghatotta?

PÁ: Nagyon gyakoriak a fellépéseink, rengeteg koncertet adunk, amelyekről ritkán maradnak rendkívül pontos emlékeink. Mindazonáltal, emlékszem egy estére, amikor Bartók Béla „A kékszakállú herceg vára” című művét adtuk elő. Ő a kedvenc zeneszerzőm. A koncertet Dortmundban adtuk, a karmester azon az estén Fischer Iván (a Fesztiválzenekar társalapítója és zeneigazgatója - a szerk.) volt. Még a következő három nap során is a hatása alatt voltam. Ha mindenképp választanom kellene egy zeneszerzőt, ő lenne az.

JFB: Tudna nekünk egy kicsit részletesebben mesélni a Budapesti Fesztiválzenekarról?

PÁ: Egy nap a fiam megkérdezte, hogy milyen viszonyban vagyok a főnökömmel. Azt válaszoltam neki, hogy nagyon jó a kapcsolatunk. Erre ő azt mondta, hogy így is gondolta, mert még soha nem hallott tőlem rosszat vele kapcsolatban. Ezt azért mesélem el, hogy illusztráljam, milyen kitűnő az ottani hangulat, és hogy öröm ott játszani. Zenészként igen differenciáltak a feladataink. Természetesen vannak a szokásos hangversenyek a teljes zenekarral, de lehetőségünk nyílik kisebb darabokat is bemutatni szólóban vagy kamaraformációkban. Az elmúlt években felléptünk templomokban, zsinagógákban, de még idősotthonokban is. Rendszeresen tartunk koncerteket gyerekeknek. Nemzetközi hírnevű zenekarként a célunk valóban az, hogy mindenhol fellépjünk. Évente néhány hetet külföldön töltünk, például New Yorkban, Montrealban, Tokióban, vagy olyan jelentős fesztiválokon, mint a párizsi vagy az amszterdami fesztivál. Az a célunk, hogy minél szélesebb közönséghez eljussunk.

JFB: Mik a zenekar további tervei? És mik az ön tervei a jövőre nézve?

PÁ: Az újítás a lényeg. Ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen új műveket szeretnénk alkotni. Főleg olyan ötleteket keresünk, amelyekkel másképpen lehet előadni egy művet, amelyet már 36. alkalommal játszunk. Ez az ötlet származhat a karmestertől, de akár egy zenésztől is. Ezek a jövőbeli céljaink. Újítani, még inkább alkotni! Nekem több tervem van, több dolog érdekel. Nagyon szeretek egy japán zeneszerzőt, Toru Takemitsut, és decemberben lehetőségem lesz az egyik művét, a „Towards the Sea”-t előadni a Concerto Budapesttel, majd december 17-én még egyszer a Fesztiválzenekar kamarazene-sorozatában. Sok feladat vár még rám.

Lejegyezte Vámos Éva és François Lalande

Az eredeti, francia nyelvű cikket itt érik el.