BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2016. május 23.

A varázsfuvola, Budapesti Fesztiválzenekar, Fischer, Royal Festival Hall

Arany vagy kissé megalkuvó középút? Várható volt, hogy Fischer Iván karmester és rendező jelmezes és átgondolt A varázsfuvola koncertjét, amelyben a német nyelvű éneket hat nagyszerű, fiatal brit színész által szavalt prózai részekkel fűzték össze, az Angol Nemzeti Opera (ENO) és a Complicite társulat túláradóan beszédes előadásához mérik majd.

Az előadás tulajdonképpen megállja a helyét ebben az összehasonlításban. Az ENO-nak azonban Allan Clayton (Tamino) és Lucy Crowe (Pamina) személyében két világszínvonalú énekes állt rendelkezésére, a tegnapi énekesek viszont – akiket örömmel hallgattunk volna mondjuk egy német vidéki operaházban – egy kivétellel egyszerűen nem értek fel a nagy Fischer és a negyedére csökkentett önkormányzati támogatás miatt szorult helyzetbe került Budapesti Fesztiválzenekar színvonalához. Az igencsak korlátolt vezetés alatt álló Magyarország fővárosa egyértelműen büntetni igyekszik a szókimondó Fischert és a világ egyik legjellegzetesebb hangzású zenekarát.

Miután a karmester bájos gesztussal eljátszotta, hogy a színészeket a közönség soraiból hívja elő, az ENO-produkció Mark Wigglesworth-éhez képest ugyan szélesebb bevezető az Allegro beindulásával nagyszerűen tagolttá vált és más színt öltött, ahogy a nyitány kidolgozási része utat tört magának az erdőben. Könnyed, fürge felfogásban szólt, a fafúvósok ízlés szerint kissé nőiesek vagy fakók, de mindig figyelmesek voltak.

Kár, hogy a partitúra két legkomolyabb pillanatát, amelyeket Fischer tökéletesen keltett életre, aláásták a vászonra kivetített, képeskönyvre hajazó illusztrációk. Amikor Taminóra ráborul az örök éjszaka, amely „majd, majd, ifjú, vagy soha” nem ér véget, a stilizált templomkapunál rémisztőbb képre volna szükség. Ingmar Bergman – aki szerint ez „a lét külső határain álló zene” – nagyszerű filmjét rokokós bájjal indítja, amely akkor foszlik szét, amikor Tamino elindul útjára. Itt árnyékba borult a színpad, és a fél zenekar is a háttérbe vonult a második felvonásban, ezzel szemléltetve Sarastro papjait, a tűz- és vízpróba azonban már tolkieni hegyek között zajlott.

Fischer még így sem hagyott kétséget bennünk e két jelenet zenei mélységével kapcsolatosan – az első titokzatos, a másik olyan méltóságteljes, mint Bachnál. Tamino szintén jól reagált a váratlan helyzetekre. A Bernard Richter által alakított jóképű főhős túlságosan művészlélek volt ahhoz, hogy drámai szünetekkel deklamálja hőstenor-pillanatait. Legemlékezetesebb pillanata a fuvola hangjaitól megszelídült állatokra adott reakciója volt, valamint a három, kifogástalan hangzású Hölggyel és a műdalénekes szintű Papagenóval (Hanno Müller-Brachmann), a szereposztás legjobbjával előadott kvintett. Hanna-Elisabeth Müller Paminájának (fent Richter Papagenójával ölelkezik) hangja kellően tiszta, ám nem eléggé viruló volt. Sarastrónak (Cser Krisztián) több támogatásra lett volna szüksége, hogy a második felvonás áriáiban kitartsa a hangot. A Mandy Friedrich által énekelt Éj királynőjének ugyan helyén voltak a hangjai – épphogy, habár a díszítések körülbelülire sikeredtek –, ám a Királynő vad, tüzes jellemét egyáltalán nem sikerült átadnia. Az első felvonásban úgy lépett ki holdszekeréből és suhogott fel-alá, mint egy katalógusból rendelt közömbös orosz menyasszony.

Csodálatra méltó, hogy a színészek lelkes előadásukhoz nem igényeltek mikrofont. Bart van der Schaaf igazán vicces és természetes próza-Papagenója vitte a prímet, amíg Müller-Brachmann rövid időre és szellemesen az élre nem állt az idős asszony Papagenával való második találkozásnál. A Magyar Operaház Gyermekkórusából kikerült Három fiú, akik az oroszlánok szerepét is elragadóan adták elő, szintén mikrofon nélkül énekelt. Jó volt megtudni, hogy tizenkét éves korában Fischer énekelte a Második fiú szerepét. Az ő szavaival „színpadra állított koncert” nem tett úgy, mintha a Varázsfuvola csupán tündérmese volna (a másodszorra visszatapsolt szereposztás és színész-dublőrjeik lent).

Ügyes húzás volt a papok tanácsát a vászon mögé helyezett zenészek és kórus által megjeleníteni. Egyértelműen rávilágított Mozart differenciált hangszerelésére, amikor az együttes felső része lent volt az árokban, ugyanakkor elkendőzte a kórus hangját és visszafogta a hangzó hatást. Igazán megindító volt, amikor a legvégén a teljes zenekar feltűnt a színpadon, hogy az immár újra együtt levő Tamino és Pamina csókokkal és virágokkal halmozza el őket. Mozart üzenete, mely szerint a zene mindenkit egyesít, időtlen, Fischer pedig ennek a gondolatnak az egyik leginspirálóbb nagykövete ma a világon. A fővárosi önkormányzat pedig szégyellje magát, hogy ezzel a nagyszerű zenekarral kekeckedik.

 Az eredeti cikk itt olvasható.