BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2018. június 07.

A mélységtől a csillagokig...

Mahler 2. szimfóniájának mai olvasatát csakis így lehetne összefoglalni, ha az ember szóhoz jutna az elragadtatástól. Gerhard Hoffmann kritikája a Budapesti Fesztiválzenekar frankfurti koncertjéről.

Bár igencsak ellentmondásosan, termékenyen értelmezte újra Fischer Iván Gustav Mahler 2. szimfóniáját, a Budapesti Fesztiválzenekart minuciózus lejátszásra késztetve, mintha azt akarná, hogy még az angyalok is sírva fakadjanak. Az előadást a frankfurti Alte Oper Mozart termében tartották.

Mahler az emberiség nagy kérdéseivel foglalkozó világnézeti drámák zeneszerzője. A komponista második szimfóniája fennkölt, a hallgatóságot nagy próbatétel elé állító hangjaival magát az emberiség feltámadását ünnepli, amely egy másik világ levegőjét szívja majd az atmoszférában. A 130. zsoltár (A mélységekből kiáltok, Uram, hozzád) hosszú, mély barázdát szántott a zenetörténetben Bachtól, Mendelssohntól egészen a modern időkig. Ebben a zsoltárban rejlik Mahler grandiózus művének csírája és gyökere is.

Nos, korábban részem volt már abban a megtiszteltetésben, hogy kedvenc szimfóniámat szinte a világ összes elitzenekarának előadásában meghallgassam. Ezután az előadás után azonban úgy éreztem, az előzőek elhomályosulnak Fischer olvasatának fényében.

Fischer Iván lebilincselő drámaisággal, mintegy a harmónia orgiájaként nyitotta meg az Andante moderatot, úgy, hogy az embernek már el is állt a lélegzete, majd a legnagyobb jelenléttel és tökéletességgel játszó magyar zenekarral varázsolta elő a mennyek felé törekvő hangfestészetet. Semmiképp sem szeretném azonban a további tételek ecsetelésére ragadtatni magam, hiszen e pillanatokban magán Mahleren is leírhatatlan meghatottság vett volna erőt, még a Klopstock soraiból kölcsönzött és megzenésített, alapvető jelentőségű élmény nélkül is: „A szárnyakkal, amelyeket kivívtam magamnak,/a forró szerelmi vágyban/ fogok elrepülni/ a fényhez, amelyet szem még nem látott!”

A minden pillanatban érezhető, minden részletében tisztán hallható hangperspektívák gyönyörű lírai folyamában elbűvölő zenévé váltak a mesterien adagolt fa- és rézfúvósok, finoman és filigránan daloló hegedűk és csellók. Áttekinthetőnek, s nem kaotikusnak vagy diszharmonikusnak tűntek még a hangszeres részek túlságosan féktelen frekvenciái is.

A szférák zenéjéhez hasonlóan hangzott fel a két elragadó szóló: Csodálatosan puha bársonyhangon, odaadó deklamációban csendült fel az „O Röschen rot!” ária az „Urlicht” tételből Elisabeth Kulman előadásában, álomszép mezzo csengéssel aláfestve. Mint egy feltámadást ígérő fénysugár ragyogott fel az Aufersteh´n, ja aufersteh´n wirst du Christiane Karg elbűvölő szoprán hangján. A duetteknél a hölgyek hangjai sugárzóan tiszta, finoman részletezett miniatúrákat rajzoltak ki. A Cseh Filharmonikus Énekkar (Brno) a harmonikus hangzás nagy érzelmi intenzitásával, szinte térszerűen tárta elénk a híres mélységélességet. A mű utolsó részében a közreműködők lenyűgöző, a mennyek felé törekvő, lehengerlő jelenlétű összformációban egyesültek.

Egyetlen másodpercnyi bensőséges pillanat leforgása nélkül robbant majdnem tíz perc fergeteges ünneplés és ováció e minden tekintetben maradandó előadás ünneplésére.

Az eredeti cikket a linkre kattintva olvashatják el.