BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Egyéb 2017. január 19.

A legtisztább, legaktuálisabb üzenet Richard Goode-tól

Richard Goode első zongoratanár a magyar Szigeti Elvira volt, az amerikai zongoraművész talán ezért is koncertezik olyan nagy örömmel Magyarországon. Fischer Ivánnal már az első találkozásukkor megtalálták a közös nevezőt, ez a harmónia pedig most is megvan köztük. Olvassák el a vele készült interjúnkat, és találkozzunk közös koncertjeinken január 27-én, 28-án és 29-én a Müpában.

Tavaly novemberben gyönyörű hangversenyt adott a Zeneakadémián. Csak két hónap telt el, és máris újra Magyarországon találkozhatunk Önnel.  Úgy tűnik, szívesen játszik a magyar közönségnek.

Richard Goode: Igaz, hogy szeretem a magyar közönséget, méghozzá nagyon. De valójában minden olyan közönségnek szeretek játszani, amelynek tagjai figyelmesen és odaadással hallgatják a zenét. Emlékszem egy különösen meleg és szárnyaló fogadtatásra, amikor Brahms 3. szimfóniáját játszotta néhány évvel ezelőtt a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván karmester. A hallgatóságból óriási szeretethullámok törtek elő a darab végén, ami igazán megható volt.

A Fischer Ivánhoz kötődő barátsága hosszabb időre nyúlik vissza. Hogy kezdődött?

R. G.: Először akkor találkoztam vele, amikor 1996-ban az Orchestra de Paris hangversenyén egy Mozart-zongoraversenyt játszottam. Azonnal megvolt köztünk az összhang, és később is megmaradt ez a közös nevező, amikor vele és a csodálatos zenekarával együtt dolgoztunk. Ő az az ember, aki minden pillanatban a legjobbra, az ideálisra törekszik, és elvet mindent, ami rutin.

A budapesti koncertek után amerikai turnéra indulnak Fischer Ivánnal és a BFZ-vel. Ön ott van otthon.  Azokon a helyeken, mellesleg a világ legismertebb koncerthelyszínein, mint pl. a New Jersey Performing Arts Center, vagy a Lincoln Center, a Chicagói Szimfonikus Zenekar székháza, ahol fellépnek, a közönség jól ismeri. Képes minden alkalommal újat nyújtani, és megfelelni az egyre magasabb elvárásoknak?

R.G.: Ha valaki olyan ismert darabokat ad elő, mint a Beethoven-zongoraversenyek, felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon tudok-e bármi újat mondani ezekről a darabokról, olyat, amit eddig még senki? De szerintem ez hibás kérdésfeltevés. Minden egyes alkalommal az a célom, hogy megtaláljam a legtisztább és legaktuálisabb üzenetet abban, amit játszom. Tökéletesen élővé és maivá tudom tenni a magam számára az éppen játszott zongoradarabot, s mindig abban reménykedem, hogy ezt mások is értik és érzik.

Úgy tudom, hogy az egyik első tanára, akihez az édesapja küldte 10 éves korában zongorát tanulni, Szigeti Elvira volt, a nagy magyar hegedűművész, Szigeti József nagynénje. Hogyan emlékszik rá, milyenek voltak azok a zongoraórák, közelebb vitték-e a magyar zenéhez?

R. G.: Szigeti Elvira valóban az első zongoratanárnőm volt, ő Thoman István tanítványaként Bartókkal járt együtt zeneiskolába. A férje, Szigeti Dezső (Szigeti József nagybátyja) pedig hegedűművész volt és Hubay-tanítvány. Elvira fantasztikus asszony volt és közben szigorú, sokat követelő tanár. Sok-sok Bartókot tanított Bach és Mozart mellett, közben pedig egy tipikusan európai háztartást is megismerhettem általa igen közelről.

Úgy tűnik, a zeneirodalomból Beethoven áll a legközelebb Önhöz. Tudom, hogy nehéz lenne újat mondani erről a világrengető komponistáról, de hátha mégis vannak személyes érzelmei, amikor Beethoven zongoraversenyeit játssza.

R. G.: Néhány olyan dolgot említenék, amelyek ebben a két nagyon is különböző zongoraműben, a 2. és a 4. zongoraversenyben különösen értékesnek tűnnek számomra: a 2. nyitó Allegrojának elevensége és fiatalos lendülete egy hatalmas összhang nélküli kadenciában végződik. Beethoven ugyanis ezt a részt sokkal később illesztette a darabba, ezzel csodásan szembesítve a saját ifjú voltát az idősebbel.

Beethoven a 4. zongoraversenyt köztudottan akkor írta, amikor erősen romlani kezdett a hallása. Az előadóművész mit tapasztal ebből, amikor a mű interpretálásán dolgozik?

R. G.: A 4. zongoraverseny elképesztően finom részleteinek kidolgozása egészen különös strukturális nagyvonalúsággal párosul, majd a fináléban a pasztorál téma megdöbbentő víziót fest az elíziumi mezőkről.