BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
2017. október 24.

A koncert, amelyet az évad meglepetésének is tekinthetnénk

Amikor a Berliniekre vagy Londoniakra készülsz, tudod, hogy teljes mértékben szemet-fület gyönyörködtető élményben lesz részed. Amikor elmész meghallgatni azt a művet, amely mindig is bensőd legmélyéig hatolt, tudod, hogy magával ragadnak majd az érzelmek, és a mű teljesen uralma alá hajt. Sebaj, mondaná Léo. Amikor azonban nem ismered a fellépő zenekart, nem tudod előre, hogy az majd lenyűgöz és magával ragad. Amikor nem ismered a bemutatott művet, nem tudhatod, hogy szépsége milyen kirobbanó hatást ér el nálad. A váratlan is része a varázslatnak, amely magasztossá teszi a pillanatot. Nagy élmény volt a Párizsi Filharmónia tegnapi koncertje a Budapesti Fesztiválzenekarral, akik egy emlékezetes Csajkovszkij IV. szimfónia végett érkeztek. Emlékezetes!

A koncertre Emanuel Ax miatt mentem el. Neki két évaddal korábban sikerült fellelkesítenie Ludwig 2. zongoraversenyének roppant hagyományos, de hibátlan előadásával. Kíváncsi voltam, mihez kezd majd Mozart egyik legszebb versenyművével. És tudjátok, mit? Pontosan azt tette, amire számítottam, hogy tenni fog. Egy igazán szabatos változatot szólaltatott meg, amelynek vonzereje inkább a hihetetlen pontosságban, mint a kivételesen kecses billentésben rejlett ̶ igaz, nem kedvezett neki, hogy Maurizio Pollini szólóestje időben elég közel volt. Gyönyörű, várva várt pillanat volt, de nem okozott nagy meglepetést.

És akkor először nézzük a Budapesti Fesztiválzenekart. Az együttes, amelyet 1983-ban alapított a tegnapi est karmestere, Fischer Iván (Kocsis Zoltánnal együtt), briliáns példája annak, hogy egy zenekarnak nincs feltétlenül szüksége dicsőséges múltra ahhoz, hogy valódi és szép hangzásbeli egységgel rendelkezzen. A „régiesen”, állva és korhű hangszereken előadott Bach tele volt kellemes, lágy tagolásokkal. Ez a derűs energia a Mozart-műnél is megmaradt, Csajkovszkijnál pedig szó szerint robbant.

Mekkora csoda ez a IV. szimfónia! Az első tétel, mint a „hiú remény” lármás megnyilvánulása, viharos rézfúvós állásokkal indul, amely mindentől elszakít bennünket és végigrázkódtat minket az egész tételen ̶ és bújtatottan az egész művön. A fuvola, klarinét és oboa könnyed, de művészi összjátéka egyik pillanatban sem tudja ezt lecsillapítani. Amennyiben ez a mű Csajkovszkij életéről szól, akkor valóban a fanfár dühöngő vihara mondja ki a végítéletet. És ez elkerülhetetlenül... Rettenetes! Mesés!

Az első tételt lezáró szívbemarkoló pillanatokat a második tétel hosszú, melankolikus dala követi. Bánattal teli rövid és hosszú dallamok váltakoznak, amelyekről nem tudni, hogy gyógyírt hoznak, vagy egy a lemondás felé vezető, már-már derűs mendegélést jelenítenek meg. A harmadik tételt, amelyben, úgy tűnik, a nemtörődöm pizzicatók gúnyolódnak ezen ̶ és mindenen, a következő érzés írhatja le: „Soyons désinvoltes, n'ayons l'air de rien” [„Legyünk könnyedek, tűnjünk jelentéktelennek”]. Mintha fel lehetne oldódni abban az ünneplésben, amelyre a Finálé invitál bennünket. Ha egy pillanatra is megpróbálnánk, egy rezes szélroham visszaránt minket az élők ̶ halandók ̶ sorsának súlyosságába. Remekmű!

Hatalmas zenei saller. Köszönöm, Budapesti Fesztiválzenekar! Köszönöm, Csajkovszkij!

DK, 2017. október 18.

Az eredeti cikket itt olvashatják el francia nyelven.