BFO
Budapesti Fesztiválzenekar
Kritikák 2019. április 10.

"A közönség szabályosan tombolt a gyönyörűségtől"

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar egyfajta fordított felépítésű „pops-koncertet” (pops zenekar: könnyedebb klasszikusokat és népszerű dallamokat játszó szimfonikus zenekar) adott a közönségnek, melynek soraiban ott ült több neves, magyar származású amerikai személyiség, így George Pataki, New York egykori kormányzója is. Ahelyett, hogy néhány klasszikus zenei alkotás után váltott volna át könnyedebb műfajra, Fischer népzenével indította az estet – egy énekes és három vonós adta elő a dallamokat autentikusan, úgy, ahogy Bartók annak idején hallhatta ezeket –, majd Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának sodró előadásával folytatta. Amint Fischer a színpadról kifejtette, a cél az volt, hogy megismertessék a publikummal magyar nyelv ritmusát és az eredeti magyar dallamokat, amelyekből Bartók egyetlen operája építkezett. A Sebestyén Márta népdalénekesnő színpadra lépésekor kitörő üdvrivalgásból ítélve a közönség jó néhány tagja járatos volt a magyar népi kultúrában. New York Classical Review, David Wright.

Pár percre tiszteletbeli magyarnak érezhette magát minden jelenlévő, ahogy a zenekar három tagja – Kádár János hegedűművész, Szabó András hegedűművész és Fejérvári Zsolt nagybőgőművész – által cifrázott dallamokra verte lábával a taktust. A prímet Kádár vitte a balladákban lágyan sikló portamentókkal, a tempósabb tételekben pedig éles staccatókkal. A közönség nevetésben tört ki, amikor Fejérvári Fischer kezébe nyomta a vonóját, hogy önfeledten csaphasson a húrok közé.

Miután a vonóshármas eljátszotta a Bartók által zongorára írt, népszerű Román népi táncokban megörökített dallamok népies eredetijét, Fischer és a zenekar következett a szvit gazdag, súlyosan hömpölygő szimfonikus átiratával. A zenekar átéléssel teli, szenvedélyes játéka ellenére a szimfonikus koncerteken rendszerint oly frissnek és egzotikusnak ható zene a trió által előadott eredeti változat után kicsit „túl soknak” tűnt.

Ugyanez a felállás Bartók Magyar parasztdalok című művének nyolc tételével is megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy a trióhoz immár a kiváló Sebestyén Márta is csatlakozott, aki először egy helyben állva, lágy, vékony hangon, majd egyre dinamikusabban, ide-oda lépegetve énekelt, míg végül (már amennyire magyarul nem tudóként meg tudtam ítélni) ízes szkettelésbe váltott. A közönség szabályosan tombolt a gyönyörűségtől.

Ezután ugyanezeknek a dallamoknak a zeneszerző által készített átdolgozása következett a zenekar színes előadásában. A közönség udvariasan, visszafogottan tombolt.
A szünet után megürült pár szék a nézőtéren, mivel a magyar népzene rajongóinak nem akaródzott egy expresszionista operát is végigülni. Így lemaradtak arról, amiért a zenekar ilyen nagy utat tett meg: s ez nem elragadó zongoradarabok zenekari átiratának előadása, hanem repertoárjuk legeredetibb és legerőteljesebb műveinek életre hívása.

A kékszakállú herceg vára Balázs Bélától származó librettója szimbolista költészetével és Freudi álomképeivel a lehető legmesszebb áll a verista operától. A Regös valószerű/valószerűtlen jelenetet megfestő prózai prológusa („Hol a színpad: kint-e vagy bent, Urak, asszonyságok?”) után a titokzatos Kékszakállú herceg és ifjú arája, Judit megérkezik a herceg sötét, nyomasztó hangulatú várába. Hét zárt ajtó rejti Kékszakállú lelkének sötét titkait és Judit sorsát. Judit azonban nem tágít, míg sorban mindegyiket ki nem kinyitja. A tipikus horrorfilmes forgatókönyv („Ne menj be oda!”) helyett a hangsúly inkább a másik lélek sötét tükrében való vonakodva tett, félelmetes, ám elkerülhetetlen önfelfedező utazásra került.

Fischer Iván karmester maga szavalja a darabot indító prológust sokat sejtetően, magyarul (hál’ istennek feliratozva), majd a zenekarral megidézi a vár komor hangulatát. Ahogy az egyes termek (kínzókamra, kincseskamra, virágoskert stb.) ajtaja sorban feltárul, Bartók önmagát felülmúlva remekel nem csupán maga a jelenet, hanem az ennek mélyebb jelentésére adott lélektani reakció ábrázolásában.

A karmester és a zenekar tökéletesen poentírozta a zenét; a nem evilági hatás érzékeltetéséhez mesterien finomhangolja Bartók egyedi hangszerpárosításait (fuvola-harsona, pikoló-tuba) és élénken festi a kincseskamra ragyogását, a virágoskert illatát, valamint a Kékszakállú „birodalmának” súlyos C-dúr zengését.

Emellett a Juditot éneklő Komlósi Ildikó (mezzoszoprán) és a Kékszakállút alakító Cser Krisztián (basszus) alakításának érzelmi mélységét is fokozta. A két művész szuggesztíven, nagy átéléssel teremtette meg karakterét – ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a saját nyelvükön szólalhattak meg –, és végeredményben sokkal inkább voltak emberiek, mint pusztán képzelet szülte allegorikus alakok. Noha egyikük sem rendelkezik azzal az átütő hangerővel, amely a zenekari fortéval is felveszi a versenyt, jól megállták a helyüket e nagy kihívást jelentő szerepekben. A titkolózó, zárkózott Kékszakállú szerepe nem engedett Cser számára nagy operai játékteret, azonban a legmélyebb regiszterekben sötéten csengő hangja jól érzékeltette karaktere lelkének mélységeit, és a Judit kíváncsisága miatti lelepleződésének kínját.

Komlósi hangja elsőre kissé tétovának és fiatal arához képest túlérettnek hatott, azonban kitisztult, ahogy egyre nagyobb beleéléssel tolmácsolta karaktere félelemmel vegyes kíváncsiságát. Spontán reakciói, mint például a nagy gyöngédséggel előadott „Sír a várad!” kezdetű rész, nagyon emberivé tették alakítását; jó lett volna még több ebből.

Végül a zene dicsőséges fortissimóból hosszan elnyújtva veszett az éjszaka és megsemmisülés sötétjébe. A megrendült közönség magához térve tapsolni kezdett – ugyan nem túl vadul, de elég hosszan és hálásan ahhoz, hogy a karmestert, az énekeseket, sőt, a népi zenekart és a népdalénekest is visszacsalogassa a színpadra e nagyon is magyar est lezárásához.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.