A Concertino sorozat idei második, Corellitől Brittenig ívelő hangversenyén Szőke Zoltán kürtművész és a kezdetektől itt zenélő Kertész György csellóművész lép a BFZ kamaraegyüttese elé a virtuozitás, intimitás és letisztultság jegyében.

Angol, itáliai és osztrák muzsika, eltérő korok és zenei iskolák, különleges szólóhangszerek – a szokásos változatosság jellemzi a Fesztiválzenekar kamarazenei sorozatának idei záróhangversenyét. A koncert első felében a barokk concerto három arcát ismerhetjük meg. Elsőként John Stanley, a gyermekkorában megvakult kiváló 18. századi orgonista­zeneszerző darabja hangzik el. A mű Corelli és Händel hatása alatt íródott, ám zenei fűszerezése jellegzetesen angol: ünnepélyesség, finom melankólia és tömörség jellemzi.

A versenyművek tekintetében Corelli korának legnagyobb példaképe volt. A concerto grossókból álló Op. 6-os sorozat tette divatossá például a két hegedű és egy cselló szembeállítását a zenekarral. Vivaldi viszont a velencei mintát követte: az ő csellóversenye – Corelli öttételes darabjával szemben – háromtételes, formailag egyszerűbb, szólisztikusabb.

A szünet után jóval későbbi mű, Mozart 3. kürtversenye szólal meg. A szerző mind a négy erre a hangszerre írt versenyművét 1783 és 1791 között, bécsi tartózkodása alatt komponálta Joseph Leutgeb kürtös számára. A kottában található tréfás bejegyzések baráti kapcsolatról, a kotta maga virtuóz zenészről árulkodik.

Benjamin Britten a brácsatanárának ajánlott darabot. 1933-ban, húszévesen úgy döntött, kidolgozza gyerekkorában komponált nyolc tánctémáját. Párba rendezte őket, és megszületett a négytételes, vonósokra írt Simple Symphony. A tételek alliteráló címeket kaptak, magyarul valahogy így: Bombasztikus bourrée, Pajkos pizzicato, Szenvedélyes sarabande és Furfangos finálé.