Váltás mobil nézetre
Zukerman és Forsyth headshot 2 edited by Cheryl Mazak

muzsikalendarium.hu
Úgy látszik, a Budapesti Fesztiválzenekar menedzsmentjének az utóbbi években eredményesen sikerül egyezségre jutnia Pinchas Zukerman ügynökeivel: két éve sincs, hogy 2012 májusában az izraeli születésű, jelenleg Kanadában élő hegedűművész Beethoven versenyművét játszotta a Müpában, Fischer Iván vezényletével, és máris újból itt termett, ezúttal a Zeneakadémián, egy személyben szólistaként és karmesterként. A közönségnek ilyen művészek kellenek. Zukerman fél évszázados koncertező múltra visszatekintő világsztár - élő legenda, ahogy a közhelyek kedvelői mondják. Ha ő lép fel vendégként, az érdeklődés és a siker garantált.

Persze van az eseménynek egy másik olvasata is. Noha Zukermant évtizedek óta szorgalmasan hallgatom minden egyes budapesti vendégszereplése alkalmával (s a közbeeső időkben hanglemezen is), játékát még egyszer sem találtam eredetinek, izgalmasnak. Versenyművekben ez az átlagosság-élmény még csak-csak elment, főként azon évtizedekben, mikor Zukerman még hangszeres tudása csúcsán járt, s ez feledtetett valamit az invenció és az egyéni megmozdulások hiányából, mikor azonban szonátaestet adott, a kamarazene sérülékeny kommunikációs rendszerében végképp nyilvánvalóvá vált, milyen formális, milyen kevéssé tartalmas ez a zenélés. Mostanra pedig, hogy a hatvanhat esztendős hegedűs technikája és intonációja már nem ragyog régi fényében, végképp nem marad más, mint a rutin és a kissé unott muzsikálás, melynek hallatán az ember akaratlanul is azon kezd töprengeni: miért folytatja a fárasztó világjárást a sztár, hiszen ő hallja legjobban, mennyire tartalmatlan, amit csinál.

Zukerman ezúttal nem jött egyedül. Önállóan, versenymű-nagyságrendű produkcióban nem is lépett pódiumra: elsőként Vivaldi B-dúr kettősversenyét (RV 547) játszotta csellista felesége, Amanda Forsyth társaságában, majd a hölgy szólaltatott meg két Max Bruch-kompozíciót, a Canzonét (op. 55) és az Adagiót (op. 56), hogy a szünet előtti részt Zukerman vezényletével és szólóival Mozart Haffner-szerenádjának (K. 250) első négy tétele zárja. A második részben pedig már csak a karmester Zukerman tért vissza a pódiumra, hogy a Fesztiválzenekar élén elvezényelje Mendelssohn Olasz szimfóniáját (op. 90).

A Vivaldi-concerto hangzását, frazeálását, hangsúlyait hallva, az előadás egészének jólfésültségével, lekerekítettségével és fényezett felületeivel szembesülve egyrészt arra gondoltam, milyen bizarr, hogy ezt a barokk zene lényege iránt teljesen érzéketlen előadást éppen annak a Fesztiválzenekarnak az élén abszolválja Zukerman, amely együttes az elmúlt években bámulatos művészi rugalmassággal és fogékonysággal sajátította el a historikus stílust, olyan karmesterekkel működve együtt, mint Reinhard Goebel, Jos van Immerseel vagy Nicholas McGegan. Másrészt az járt a fejemben, vajon mit üzen számunkra Zukerman muzsikusi mentalitása, amely semmilyen formában nem vesz tudomást a zene világában az elmúlt hatvan év során történelmet író historikus előadói gyakorlatról. Költői kérdés, szerencsére nem kell válaszolni rá – de nem jókedvemben tettem fel magamnak. Jókedvre éppenséggel a két Bruch-darab sem derített: sápadt, erőtlen opusok, méltán feledték el őket, a férjénél tizennyolc esztendővel fiatalabb, s így hangszeresen sokkal jobb állapotot mutató Mrs. Zukerman pedig, igaz, dús hangon, kifogástalan technikával játszotta e darabokat – de teljesen érdektelenül. Minket, magyarokat, akik egy országban lakunk a világ legjelentősebb ma élő csellistájával, Perényi Miklóssal, és szerencsére gyakran (de soha nem elég gyakran) hallhatjuk a művész játékát, ez a csellózás nem késztet csodálatra.

Zukerman, mint említettem, a Haffner-szerenád ezúttal önálló művé avanzsált első négy tételében részben karmesterként, részben a mutatós hegedűszólók előadójaként jeleskedett. Mindkét tevékenységében kerülte a lényegi megnyilvánulásokat, a felületen simított végig könnyű kézzel, a zenei karakterek mélyebb rétegeibe nem merészkedve. Arcára pillantva aligha tudtam volna megmondani, melyikünk unja jobban a formális vezénylést és hegedülést: én, a hallgató, akinek számára nyilvánvaló e muzsikálás üressége és érdektelensége, vagy ő, aki mindezt épp a pódiumon celebrálja? Hátra van még a kérdés: javult-e a helyzet a szünet után, emelkedett-e magasabbra a zenei izgalom lázgörbéje Mendelssohn Olasz szimfóniájában? Úgy tapasztaltam, nem. Zukerman elegáns mozdulatokkal rávezényelt egy, a Fesztiválzenekar tarsolyában már meglévő, csiszolt és intelligens előadásra. Úgy gondolom azonban, az Olasz szimfónia élménye egy másféle értelmezésben mégis lehetőséget ad arra, hogy a kritikát a lelkesedés hangján fejezzem be. A Fesztiválzenekar legkiválóbb teljesítményeit mindig Fischer Iván keze alatt nyújtja, nem véletlenül, hiszen az ő vezénylése tele van invencióval, tűzzel és felfedező kedvvel. Most az együttes nem hogy nem F. I. keze alatt, de teljességgel magára hagyottan játszott: aki a pulpituson állt, csak testben volt jelen. A zenészek megtehették volna, hogy a koncepciótlan irányítás mellett a kivitelezés színvonalát is hagyják alászállni. Ez azonban nem így történt, maximálisan működött a kiváló együttes művészi önbecsülése. A BFZ „karmester nélküli zenekarként” is csiszolt és gondozott Olasz szimfóniát játszott, feszesen, összeszedetten. Nem nekünk és nem is Zukermannak, talán még csak nem is Mendelssohnnak tartoztak ezzel az igényességgel és lélekjelenléttel, hanem önnön kiválóságuknak és az elmúlt harminc év eredményeinek – s ezt minden jel szerint tudják. Február 9. – Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }