Váltás mobil nézetre
Fischer Iván

mainpost.de Frank Kupke
Kissinger Sommer

Mi sem természetesebb, hogy Arkadi Volodos a Bad Kissingeni fesztiválon adott koncertjének kezdetén a közönség soraiban minden szem a pódiumra szegeződött és minden fül a muzsikusokat akarta hallani, ami persze nem is csoda, hiszen ott ült a zongorista és a Budapesti Fesztiválzenekar. Ám mindenki meglepetésére a kezdő hangok – egy kürtszólóról van szó – nem ott szólaltak meg, nem is elöl, hanem hátul, a karzatról. Milyen kreatív módon bántak a Regentenbau Max-Littmann-termének finom akusztikájával! Johannes Brahms második zongoraversenyének eleje ezáltal romantikus értelemben véve, horizontálisan hallhatóan kiszélesedett. És ugyancsak romantikus hévvel játszotta zongoraszólamát Arkadi Volodos is.

Az orosz zongorista nagy élvezetet szerezve hallgatóinak valósággal eléjük zúdította virtuozitásának és muzikalitásának bőségszaruját. Abban, hogy a terem nem telt meg zsúfolásig, alighanem jelentős szerepet játszott az a körülmény is, hogy éppen akkor játszották a Németország-Franciaország labdarúgó világbajnoki mérkőzést. A német futball-válogatott továbbjutása mindazonáltal már a hangverseny kezdete előtt néhány perccel eldőlt. Volodos nem valamiféle túláradó bravúrdarabként játszotta a szólamát, jóllehet, maga a darab gyorsabb tételeiben ezt a lehetőséget is felkínálja. A 42 éves szólista nem valamiféle tomboló nagyvadként vetette magát hangszerére, hanem komolyan formálva meg szólamát, szoros kommunikációban a zenekarral, amely a szuverén Fischer Iván vezényletével meggyőző teljesítményt nyújtott.

A szentpétervári születésű Volodos mindenütt megtalálta a maga nagyon személyes interpretációs eszközeit. Keze alól egy olyan Brahms-kép kerekedett ki, amelyen itt-ott hiányzott a lekerekítés, és nem sok minden utalt a komponista művészetének haladó, előremutató aspektusaira. Az ő tolmácsolásában Brahms a klasszikus-romantikus hagyomány lezárójának látszott, nem a jövő emberének. Ennek az eichendorffi szellemnek a jegyében választotta ki a ráadást is: Vivaldi Sicilianójábak híres bachi átiratát.

A koncert következő számának, Brahms negyedik szimfóniájának csúcspontját meglepő módon az utolsó előtt tétel jelentette. A budapestiek e tánctételt nem azzal a cinikus akasztófahumorral játszották, amellyel oly gyakran hallani ezt a tételt, hanem szimpatikus egyenességgel. A másik hol elégikus, hol izzóan expresszív három tétellel kontrasztálva Fischer friss vezénylése itt felszabadítóan hatott. A saroktételekben ugyanis Fischer gyakran alkalmazott túlságosan erőltetett-mesterkélt tempószélesítéseket. Az első tételben – különösen a reprízben és az utolsó fuvolaszólónál egyszerűen túlságosan lassú volt a tempó. Itt az egész meglehetősen nyúlós üggyé vált. A ráadásszámokban – három igazi budapesti érzelmekkel előadott magyar táncban – szerencsére nem így történt.