Váltás mobil nézetre

Az elmúlt hét politikai bulvárhírei, szokott gumicsontjai kitakarták azt a bejelentést, miszerint a Nemzeti Erőforrás Minisztérium 100 millió, míg a fővárosi önkormányzat további 75 millió forinttal csökkenti idén a Budapesti Fesztiválzenekarnak nyújtandó támogatás összegét.

Tán nem is szólnánk, ha nem a világ egyik bizonyítottan legkiválóbb szimfonikus zenekarát sújtaná ez a brutális megvonás. S tán akkor sem szólnánk, ha biztosak lennénk abban, hogy mindez azért történt, mert a kormányhatalmat gyakorló társaságnak ily csekély az affinitása a magaskultúrához, s azon belül a klasszikus zenéhez. Nemigen mutatkozik senki a Fidesz háza táján, aki értékelni tudná, hogy ugyan mit is jelent hazánk nemzetközi tekintélye és egyúttal általános kultúrája számára a Fesztiválzenekar létezése.

Csakhogy kínálkozik egy másik, ennél jóval elszomorítóbb, ugyanakkor mélységesen jellemző értelmezése is a kettős megvonásnak. Az ugyanis, hogy ím, postafordultával jött meg a válasz Fischer Iván pár napja kelt rendszerkritikus németországi nyilatkozatára. A hangászkar dirigense ugyanis január végén olyasmit bátorkodott mondani a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírójának, hogy a kétharmados kormánytöbbség a demokratikus struktúrák felszámolására, a sajtó ellenőrzésére, a választójog manipulálására készül, majd áperté kijelentette: “Fenyeget annak a veszélye, hogy az ország nacionalista diktatúrába süllyed.” Erős szavak, annyi szent, s tudjuk, kevesebbért is kijár a büntető(feljelentés) mostanában. De a válasz több ennél, ócska, kicsiny lelkületre valló bosszú, ami felől nézve akár még örülhet is a jeles karmester, hogy Fesztiválzenekarostul ennyivel megúszhatja rémlátásainak közhírré tételét.

Viszont a magyar kultúra felől nézve gyalázat.

Magyar Narancs, (NN)