Váltás mobil nézetre
ruszalka2_w

ujszo.com CSEHY ZOLTÁN
Van-e, lehetséges-e az átjárás az emberi és a tündéri, a szellemi és az anyagi világ között? S ha valamilyen varázslat folytán az, lehetséges-e mindezt tragédia nélkül megúszni? Antonín Dvořák Ruszalka című operájának koncertszerű előadását háromszor tűzte műsorra a Művészetek Palotája Fischer Iván vezényletével. A világ tíz vezető zenekara közt számon tartott Budapesti Fesztiválzenekar játszott.

Az emberbe szerelmes, emberi létre törekvő tavi sellő klasszikus története a vágy tündérkedéseinek anatómiája. Ruszalka (Pavla Vykopálová) csak úgy válhat emberré, hogy hangja az emberi világban többé nem hallható. A hang elvesztése nem pusztán testi defektus: egy operában maga a látvánnyá degradált reménytelenség. A degradált léttelenség: nem fél létezés, hanem létnélküliség, az átváltozás kudarca. A tökéletes átalakulásra való képtelenség végül is eredendő állapot: aki kilép önmagából és nem lép át másba, két világ között reked. A közöny magányossága ez, de végeredményben szabadság is, csak nincs mit kezdeni vele. A vágy és a vágy illúziója között rekedt herceg (Aleš Briscein), Ruszalka szerelmének tárgya ugyanezt az utat járja be: kettős lelki odisszeájuk nem az inkompatibilis világok tragédiája, hanem a világok között rekedt párialété. Ruszalka szabadulhatna a köztes tartományból, ahova nem hatol el az emberi vágy, ha megölné a herceget. Az ölés törli el a varázslat erejét, de végeredményben a varázslat maga is eleve kitervelt ölésként értelmeződik. Ezt a felfoghatatlan, néhol intrikus késél-poétikát teszi meg Fischer értelmezése zenei mintázatává. Különösen kiemeli ezt az az önkéntelen tematikus asszociáció is, mely a boszorkány Ježibaba (a kifejező, olykor pajkosan érzéki, máskor dermesztően erőteljes hangú Jolana Fogašová) és a herceget elcsábító idegen hercegnő szerepösszevonásában nyilvánult meg. Lehetséges, hogy a boszorkány kezdettől magának akarja a herceget, és riválisát zárja a két világ közötti létezés egyre gondozatlanabb akváriumába? Fogašová átöltözött ugyan a szerephez, de ez a boszorkányos metamorfózis eszköze is lehet. A megcélzott vágypozíció elfoglalhatatlan, kitölthetetlen hely marad: a szerelemnek túl erőteljes az anyagisága, a materialitása, és a szellem tisztaságát veszélyeztető anyag célja a pusztító erejű vágyak stilizált és idealizált agressziójának túlélése, visszatérés a természet harmonikus nyugalmába.

A létezés eredendő tragikuma a Ruszalka-előadásokban általában megdicsőül és feloldódik a szenvedésben. Fischer Iván azonban ezt túl romantikusnak találta, és kegyetlenebbre hangolta az opera végkifejletét: kiszolgáltatta a testet a természet őserejének, visszaadta neki a belőle vétetett anyagot, a matériát. A szimfonikus szépség apoteózisát kaptuk: az emberi hang ereje (személyesítsen meg vízi vagy földi lényt), szükségszerűen alulmaradt. Bámulatosan elementárisra sikerült a világok harcának ábrázolása a második felvonásban: az udvari táncok fergeteges hangulata és a tó szellemének melankóliája a haláltáncot szuggeráló extatikus gerjedelem zenei ábrázolásává válhatott.

Antonín Dvořák operájának köztudottan csak a harmadik része hordoz hatékony drámai feszültséget: a többi leginkább képes tablóként működik, mintha egy hatalmas leporelló lapjait nézegetnénk. A zenei megformálás plasztikus szépsége viszont ezt a beállítódást szinte észrevétlenné teszi, és a wagneries keménység motívumhálózata is elég stabil keret ahhoz, hogy a képek megelevenedjenek. Ahogy például a vágy mintázata nemcsak láthatóvá válik a híres, hegedűglisszandóra épített Hold-áriában, hanem azonnal kozmikus jelentőséget nyer. A Vízimanó (a még mindig megbízható hangú Peter Mikuláš énekelte) bölcsessége sem elég azonban ahhoz, hogy elsöpörje a fájdalmat, és ki ne nyilatkozza az emberi vágy (és a test) alávalóságának tragikumát. A vadőr (Jiří Brückler énekelte – meggyőződésem, hogy sokat fogunk még hallani róla) vagy a kukta (Michaela Kapustová) kommentátori szerepből lép elő aktív cselekvővé, vállalkozásuk azonban szégyenteljes kudarcba fullad, a szellemi (vízi) világ méltatlannak talája őket, hogy részesei lehessenek a tulajdonképpeni történéseknek. A vízi világ sellői érzéki lények, ám érzékiségük csodájának lényege a beteljesülés vágyának lehetetlensége és az érzékiség tisztaságának őrzése.

Az operában jelentős szerep hárul a kórusra: a feladatot ragyogó biztonsággal oldotta meg a nemzetközi hírű brünni Cseh Filharmónia Énekkara.

Antonín Dvořák: Ruszalka. Művészetek Palotája, Budapest. 2014. május 9.