Váltás mobil nézetre
ligetműhely-W

Bár valamennyire zeneértőnek számítok (hiszen évtizedek óta muzsikálok ilyen-olyan szinten), március 22-én, a Fesztiválzenekar KORTÁRS ESTEK [2] hangversenyére azzal a szent elhatározással ültem be, hogy megpróbálom úgy hallgatni, mintha hozzá nem értő volnék, s kitalálom, vajon mit érthet meg egy úgymond „botfülű” ember az ilyen modern zenei műsorból. Örömmel jelentem, hogy elég sokat. (Persze ebben annak is szerepe lehet, hogy – minden szándékom ellenére – nyilván nem sikerült teljesen „zenei-kultúra-mentesnek” tettetnem magam.)

Nagyon sok játékra figyeltem föl. Nem feltétlenül felhőtlen örömös játékra, de mégiscsak játékra. Volt közöttük, amelyik a halál vagy a háború érzés-világát idézte hangokban – ám a tragédia is szín-játék!

Rögtön az elején egy észt zeneszerző (Arvo Pärt) Benjamin Britten (ő meg angol zeneszerző volt) halálára írt műve hangzott el. S ha valakinek teljesen idegen a modern zene, akkor is meghallhatta, ahogyan a szerző konokul ismétlődő, lefelé „csúszó” skálákkal érzékeltette a testi-lelki leépülést. A skálák a végén egyetlen hosszú hangba torkollva „szemléltették” (ezt hogy kell mondani, ha hangokról van szó?) az elmúlást. A véget, amely már változhatatlan.

Szomorú játék volt Jeney Zoltán „Wohin” (Hova?) című darabja is. Ezt egy szörnyű és értelmetlen háború alkalmából írta, s éppen azt érzékeltette, hogy a háború még a legszentebb örömöket is szétveri. Beethoven Örömódáját mindenki ismeri, talán még el is tudja dúdolni. Jeney éppen ezért ezt a dallamot választotta műve alapjának – persze átdolgozva. Egy szál cselló kezdte a művet; botladozva, tanácstalanul, támolyogva játszott egymást követő hangokat, amelyek eleinte összefüggéstelennek hangzottak, szép lassan azonban a „botfülű” is kihallhatta, hogy „de hiszen ez az Örömóda, csak eltorzítva, megnyomorítva; öröm helyett szenvedés van benne”. Aztán még néhány vonós bekapcsolódott, de ettől csak még fájdalmasabb érzéseket keltett a mű.

És külön „játék” volt az is, hogy a 3-4 perces darab befejeztével hangról-hangra ugyanazt eljátszotta egy szál fagott is néhány más fúvós későbbi bekapcsolódásával. Így érzékeltette a zenekar (a szerző szándékának megfelelően), hogy a háború borzalmának megjelenítése bármilyen hangszeren lehetséges.

Volt persze örömteli játék is az esten. Kurtág György Bagatellek sorozata (eredeti címe elég árulkodóan: Játékok) szellemes játszadozás volt különféle érzések zenei kifejezésével. A sipítozó fuvola és a dörmögő nagybőgő – zongora-kísérettel „összetartva” – hol szinte romantikusan elmélázott, hol hisztérikusan veszekedett. Szóval: eljátszották az emberi kapcsolatok teljes skáláját.

A hangverseny záró száma is vidám játék volt. Luciano Berio (olasz komponista) különböző népek tucatnyi népdalát dolgozta fel szólóénekre (Meláth Andrea virtuozitását hallhattuk) és zenekarra. Volt köztük édes-bús andalgás, volt gúnydal a nőkről vagy a szerencsétlenkedő férfiakról, volt ének felszabadult táncról, s volt – az utolsó – temperamentumos kocsmai dal az azeri lányokról.

A legjátékabb játéknak Sáry László Taps-zene című művét éreztem. Hangszerek sem voltak a színpadon, csak öt, félkörben ülő ember, akik tapssal, csettintéssel, comb-ütögetéssel, dobbantással olyan ritmus-kavalkádot produkáltak, hogy szinte magától mozgott az ember lába. Sáry Kreatív zenei gyakorlatok című könyvének is ez a mottója: „A zene öröm”.

Ezen az estén tényleg az volt!

ligetmuhely.blog.hu