Váltás mobil nézetre
Változatok, koncert, szimfónia a Fesztiválzenekarral

Torino, Giovanni Agnelli Auditorium, “I Concerti del Lingotto”, 2012-2013

Budapesti Fesztiválzenekar

Karmester: Fischer Iván

Közreműködik: François Leleux – oboa

Antonio Pasculli: Variáziók Donizetti “A kegyencnő” című operájának témáira

W.A. Mozart: D-dur oboaverseny KV 414/285d

Liszt: Faust szimfónia

Torino, 2013 március 4

Antonio Pasculli 1860 és 1913 között a palermói konzervatórium oboa- és angolkürt tanára volt , aki a tanításnak szentelt hosszú évek alatt a 19.század első felében keletkezett operákra írt parafrázisokat, átdolgozásokat, fantáziákat, köztük Donizetti “A kegyencnő” c. operájára is, amelyben az oboaszólam kapta a főszerepet. Fischer Iván és François Leleux ezt a művet választotta a Budapesti Fesztiválzenekar torinói hangversenyének nyitódarabjául. A zenekar, amelyet harminc évvel ezelőtt Fischer alapított, a Lingotto meghívására érkezett Torinóba és adott koncertet az Auditoriumban. Pasculli műve két részre oszlik, az első Fernando “Spirto gentil” kezdetű áriájának témáját dolgozza fel, a második Ines “Dolce zeffiro..” c. áriájának variációiból áll. Leleux remekül játssza el a díszítésekkel teli darabot, melynek stílusa mintha Rossini legvirtuózabb formai megoldásai és a “Gran Ballo Excelsior” századfordulót idéző lendülete között feszülne. Az igazat megvallva Pasculli effektusai nem mindig a legízlésesebbek és időnként akár túlzottan édeskések is, de a szólista – a vonószenekar leheletfinom játékának kíséretével – zavartalan iróniával és derűvel tudja feloldani ezt a hatást.

Mozart D-dur versenyművében teljes pompájában mutatkozik meg a két előadóművész rendkívüli tehetsége: Fischer élénk, de sohasem gyors tempót diktál, és külön meglepetés, hogy a vonósok szólama milyen tisztán hallható a szólóhangszer hangjával párhuzamosan. Az oboa zeneileg rendkívül értékes szerepet játszik (különösen az “Adagio non troppo” tételben), s egyben a gáláns stílus kifinomult eleganciája visszafogottá is teszi. Leleux a virtuozitás keltette érzelmi hatás helyett a hangszer “messa di voce”-jára, vagyis a specifikus, lokalizált hangzásra helyezi a súlyt. Mozart kompozíciója ily módon az abszolút zene megnyilvánulása, ezúttal egy zenekar-kíséretes oboára bízva. A ritmus rendkívül finom “ritenendói” (ami Fischer interpretációjának egyik stílusjegye) a Rondo zárótételben is kiemelik az oboa szólójátékát, egészen a csillogó és tökéletesen kiegyensúlyozott lezárásig.

A koncert első részének végén Leleux, akit a közönség nagy ovációban részesített, a zenekarral együtt törékeny-finom ráadást adott; ezúttal egy, Pascullitól és Mozarttól egyaránt távol eső, az övékénél még archaikusabb és álmodozóbb zenét: Gluck “A boldog lelkek táncá”-nak oboaátiratát szólaltatta meg.

Az első rész könnyed és viszonylag rövid darabjai után a második részben Liszt monumentális Faust szimfóniája következett, amellyel a hallgató a 19.század ötvenes éveibe és a romantika fausti vívódásának világába lép. Fischer, aki Pascullit és Mozartot olyan visszafogott mértéktartással adta elő, Lisztnél lázas, szinte dühödt gesztusokkal élt, de anélkül, hogy túl sok attaccát engedett volna a zeneszéknek az “allegro impetuoso” nyitótételben; Faust heves konfliktusainak kibontakozásakor minden hangszer külön-külön, szinte egyenként szemelgette a hangokat, különösen a vonósok, amelyek, úgy tűnik, valóban az együttes kiválóságai. A középső, „andante soave” tételben, amelynek Gretchen a főszereplője, a karmester a cantabile elemeket emelte ki az általános narratív háttérből, megsejtetve Faust és az ifjú lány párbeszédét egy csodálatos kertben. A Mefisztót megjelenítő zárótételben (“allegro vivace ironico”) az ördög jelenlétét, amely a szimfónia két “emberi” dimenzióját követi, inkább hangszínekkel, mint a ritmikus szerkezettel érzékeltette, amely ugyanolyan összetett, mint a nyitótételben: Fischer itt inkább a fausti témák groteszk átváltozásait emelte ki. A magyar karmester interpretációjában ez a nagy lélegzetű mű (a Faust szimfónia előadása egy teljes órát igényel) az ember vívódó, de pozitív, illetve a démon szarkasztikus, destruktív energiájának szembeállítására épül. Liszt háromrészes kompozíciójában Gretchen középpontba helyezett szerelme sem tudja megváltani az embert a gonosz kísértéseitől. A grandiózus finálé, amelyet Berlioz Fantasztikus szimfóniáját idéző expresszív ötletek tarkítanak, végképp meghódította a Lingotto közönségét a Gonosz veszélyes ugyan, de mindig szórakoztató és nagyon csábító.