Váltás mobil nézetre

A BFZ 2011-ben jelentkezett először barokk műsorral, korabeli hangszerekkel, igen érdekes volt a kezdeményezés. Első alkalommal egy szaktekintélynek számító karmestert nyert meg az ügynek, és a Musica Antiqua egykori vezetője mindent megtett a szép, az (együttesnek) új hangzás érdekében. Idén a BFZ kortárs zenei együttest is életre hívott. Örvendetes a nyitás, ezzel nemcsak a tagok, de a példás közönségszervezés miatt a hallgatók is nyernek, nyitottabbá, befogadóbbá válnak. Nem kétséges az sem, hogy egy új zenei nyelvezet nem egyik napról a másikra sajátítható el.

Az Olasz Kultúrintézetben elhangzott műsor, a Barokk estek sorozat első eseménye mindössze három művet kínált, de mindegyik igen érdekes volt. Elsőként Vivaldi D-dúr, az Il Grosso Mogul melléknevű hegedűversenye szólalt meg az összhangzattanpélda-jellegű hangolás után a szeptember 22-i koncerten. Az RV 208-as számú concerto hitelessége kérdéses, hasonló melléknevű Vivaldi-versenymű is létezik.

A Fesztiválzenekar barokk együttese előadásában egy jól megfogalmazott, de előadói szempontból még a régizenei előadói stílust kissé háttérbe szorító megoldásokkal telített művet hallottunk Pilz János szólójával. Pilz nagyon jó hegedűs, koncertmesterként több vonósnégyes tagjaként is ismert. A hegedűverseny – barokk hegedűn előadva – hangulatos volt, de érezhetően nem az ő világa, ez leginkább a tempótartásban mutatkozott meg a két szélső tételben. A szélesebb részek – szintén a szélső tételekben – elbírtak volna nagyobb nyugalmat is, a kadencia a szekvenciás kezdés után kicsit bizonytalannak tűnt. A zárótétel mind a zenekar, mind a szólista tekintetében kicsit zavarosnak hatott, talán gyorsnak, és itt érezhetően hiányzott a formai tagolás, ennek ellenére ha nem is tökéletes, de ígéretes előadást hallottunk.

Jan Dismas Zelenka neve nem túl ismert nálunk, életének története máshol sem, hiszen kevés adat maradt fenn az 1679–1945 közt élt cseh zeneszerzőről. Életműve nem tesz ki oldalakat, bár egyházi és világi zenét is komponált. Az 1723-ban írt a-moll szimfóniája felépítése érdekes, a szimfónia mellett a barokk concerto jegyeit is felismerjük, sőt a szvitek egy-egy tánctételét is megtaláljuk. Az öttételes szimfónia kellemes, nagy mesterségbeli tudásról árulkodik, ám voltak nála jobb komponisták.

A Fesztiválzenekar ha ki nem is emelte, de rámutatott a mű szépségeire. Az első tétel hosszúnak tűnt, talán a hangsúlyok, így a formálás hiánya miatt, összemosódottnak érezhettük a nyitótételt. Nagyon jó volt a hegedűszóló, ezúttal a koncertmestert-művészeti vezetőt, Matthew Truscottot hallhattuk, aki a régizenélés mesterfogásaival tökéletesen tisztában van.

Nagyon tetszett a III. tétel fagottszólója, a hang csodálatos, kicsit a kürtére emlékeztetett, de sokkal lágyabban szólt, és a hegedűszóló is fantasztikusan hangzott, inkább csak színezte az oboa szólamát. A Gavotta karakterét én könnyedebbre, táncosabbra, levegősebbre képzeltem, a felfelé törő skálamenet is jobban érvényesülhetne így, a hangsúlyok ebben az esetben is jobban tagoltak volna. Az Aria cselló-, fagottszólója (ez utóbbi valószerűtlenül érzékenyen olvadt a zenei folyamatba), majd az oboa- és hegedűszóló is csodálatos volt. A zárótételben szintén a megfelelő karaktereket hiányoltam.

Händel kantátái közül az Il delirio amoroso (Szerelmi téboly) hangzott el szünet után, Roberta Invernizzi szólójával. Ha nem is a legjobb Händel-művet hallhattuk, képet kaphattunk a szerző operajellegű kompozícióiról. A kor zenei „vívmányaként” nem játszhattak operát, ezért rengeteg kantáta született, nem mellesleg oratóriumok, melyek jócskán közelítettek az operai hangvételhez. Az 1707-ben született három, a kor szokásának megfelelő ABA-formájú áriát, előttük egy Introduzionét, köztük tánctételeket tartalmazó Il delirio amoroso kantáta szövegét a művet megrendelő Benedetto Pamphili bíboros írta.

A koncert legizgalmasabb, legjobban kivitelezett részében Roberta Invernizzit hallottuk, aki barokk ruhában, mondandóját alátámasztva Sigrid T’Hooft gesztikai elképzelésével. Az olasz énekesnő a barokk repertoárban otthonosan mozog, előadása figyelemre méltó volt, helyenként kissé éles hangjait, frázisait is feledtette. Nagyon szépen szólt a második, Lascia omai le brune vele kezdetű ária furulyás ritornellje, talán a mű legjobb pillanatait hozta. Invernizzi első áriájában a fájdalom kifejezése nem kellően érvényesült, bár a csellók igazán szépen jelenítették meg a hangulatot.

A csembalónál, orgonánál Jonathan Cohen ült, aki a koncert másik művészeti vezetője volt, elképzelését nem mindig tudta keresztülvinni, ám nem rajta múlt.

A barokk zenére specializálódott együttes kellemes estét szerzett, az út hosszú a legmagasabb szintig, de jó kezdeményezés a csoport zenei jelenléte.

/www.papiruszportal.hu/