Váltás mobil nézetre

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben
Kiss Noémi, Schöck Atala, Megyesi Zoltán, Peter Harvey (ének)
Vezényel: Fischer Iván

Kovács Sándor kritikája

Jó, de nem magával ragadó Bach-kantáta és feledhetetlen Bruckner hetedik – így összegezhetném röviden hétfő esti benyomásaimat.

A műsor ötletéért minden elismerésem. Bach és Bruckner egyrészt nagyon különböző világ, vagyis jól kiegészítik egymást, másrészt mégis van köztük szoros kapcsolat, mégpedig pontosan az, amit Fischer Iván az előzetesen vetített riportban elmondott: a mély keresztény hit. Nem jegyzeteltem, így tehát nem szó szerint idézem Fischer szavait, de emlékeim szerint azt fejtegette, hogy Bruckner a hangversenytermet avatja koruk szentélyévé. Igazat adok neki.

Kevésbé adok igazat a kantáta előadásának némely részkérdésénél. Szögezzük le: nem sok fogalmunk van arról, a nagy János Sebestyén idejében hogyan szólaltak meg ezek a művek. Zelter, Mendelssohn tanára, a berlini Akadémia vezetője az 1810-es években megpróbálkozott a h-moll mise előadásával. Feladta. Nem tudta megtanulni a kórus. Pedig Bach bizonyos részleteket betanított belőle és a jelek szerint különösebb galiba nélkül előadatott (pl. a Kyrie és Gloria tételeit, még lutheránus Missa-ként, ünnepélyes délutáni áhítaton, a Sanctust Osanna nélkül, ugyancsak a lutheránus szertatrás keretei közt, meg azokat a tételeket, amelyeket eredetileg kantátákhoz írt és élete végén csatolt a monumentális alkotásba, némi óhatatlan átalakítással). Mindez látszólag arra vallana, hogy vészesen hanyatlott halála után az énekkari kultúra, amit, valljuk meg, nehéz elhinni. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a Bach-korabeli énekesek más technikával énekeltek, alkalmasint sokkal egyszerűbb, képzetlenebb, természetesebb hangon. És persze a szopránt gyerekek fújták, az altot férfiak. A Fesztiválzenekar ezúttal felemás megoldást talált ki: a hangszeres apparátust a történelmi hűség jegyében a minimálisra szorította (összesen kilencen voltak), mivelhogy a hajdani Lipcsében sem lehettek túl sokan, a viszont női szopránt és altot hallhattunk, meg nem tudom, miért, két billentyűs continuót, csembalót és orgonát, olykor egyszerre. Utóbbit végképp nem indokolja semmi sem. A zárókorált pedig csak a szólisták énekelték, ami ugyancsak aggályos – a Tamás templomban ilyenkor a felső szólamot a hívek is dalolták, nem beszélve a kórusról, amely kicsi volt ugyan, de mégis részt vett az előadáson. Az ún. historikus előadásmód hívei délibábot kergetnek, ha azt hiszik, idevarázsolhatják számunkra az 1720-30 évek lipcsei hangzásvilágát, de a mostani megoldás is csak fata morgana, sőt, fata morgana a négyzeten: nem hűséges (lényegét tekintve nem is lehet az), de a ma emberéhez sem szól. A ma emberéhez, aki a Tamás templomnál jóval nagyobb teremben ül, nem ismeri úgy a Bibliát, mint a régiek (tisztelet a kivételeknek), nem hallgathat minden vasárnap Bach-kantátát. Mi lenne az ideális megoldás? Nem tudom. Elfogadom a női énekeseket, ha olyan jók, mint Kiss Noémi, kevésbé hálás szerepben Schöck Atala, meghajtom a fejem Megyesi Zoltán és az angol bariton, Peter Harvey előtt. Elfogadom az öt vonóst és két valóban nagyszerű fúvóst, azzal a megjegyzéssel, hogy a vonósokat talán duplázni-triplázni lehetett volna (főleg a magas szólamokat), nem értek egyet, sem historikus aspektusból, sem másként a két continuóval (a csembalóból ráadásul alig hallottam valamit). Hogy rövid legyek: a 105-ös kantáta megszólaltatását nem tartottam ideálisnak, meggyőzőnek, még a kiváló szólista- és hangszeres teljesítmények ellenére sem.

Kiválónak és ideálisnak éreztem viszont a Bruckner-szimfóniát. Anton Bruckner nem tartozik a magyar publikum kedvencei közé. Amikor a rövid előzetes film ment, riporttal, végén felhívással: tessék gyorsan bérletet venni a Budapesti Fesztiválzenekar következő szezonjára, egy hölgy, pár sorral mögöttem éppen azt mondta szomszédjának: csak ne hirdessenek megint Brucknert. Nem vagyok elvakult Bruckner rajongó, tudom, hogy néha sok műveiben a szekvenciázás, az unisonó, a tercrokon-fordulat. A negyedik és kilencedik szimfónia azonban maga a csoda. És szerény véleményem szerint a hetedik is az, ha a karmester képes az építkezésre, az arányok betartására. Nos: Fischer Iván ezen az estén képes volt. Gyönyörű dallamokat, hatalmas fokozásokat keltett életre, pontosan tudta, melyek a zenei forma fordulópontjai. Az én ízlésem szerint ugyan kissé gyorsra vette ugyan a negyedik tétel melléktémáját, de cserébe fantasztikus Vénusz-jelenetet dirigált e tétel kezdetén (Brucknert a Tannhauser-nyitány megismerése tette, még linzi éveiben elszánt Wagner-hivővé), sohasem esett túlzásokba a csúcspontoknál, amire pedig Bruckner partitúrája igencsak csábít, nem külsőséges csinnadrattaként szólaltak meg a fortissimók, hanem úgy, mint a muzsika belső intenzitásának fokozódásai, nem esett szét a keze alatt a darab, ellenkezőleg, íveket hallotunk, látomásokat, naív, szinte gyemeki hitről, hófödte csúcsokról, ausztriai legelőkről, takaros parasztudvarokról. Egy szó, mint száz. ennek a zenének a lényegét sikerült megragadni. Köszönet jár érte a karmesternek, s köszönet a hihetelenül egységes, minden részlegében remeklő zenekarnak. A korábban említett hölgy egyébként, amennyire hallottam, éppen azt mondta: nahát, nem gondoltam volna, hogy Bruckner – további szavait nem hallottam, mert azokat elnyomta a sűrű vastaps