Váltás mobil nézetre

Fischer Iván koncertprogramjának - amely a torinói Lingotto műsorán szerepelt - kétségtelenül az volt a legfőbb érdekessége, hogy meghallgathattuk a 19. századi német zeneirodalom egyik legambiciózusabb es meglehetősen ritkán hallható zenekari művét, Liszt Ferenc Faust szimfóniáját, amelyért Richard Strauss és Bartók Béla annyira lelkesedett, és amelyből Richard Wagner is bőségesen merített (időnként felsejlik előttünk a Trisztán és a Walkür...).

Fischer a “Chorus mysticus” nélkül játszotta a darabot, amelyet a zeneszerző utólag illesztett a műhöz, de az eredeti három tétel is, amelyek mindegyikét Goethe remekművének egy-egy főszereplője (Faust, Margit es Mefiszto) ihlette, önmagában is terjedelmes alkotas; idotartamát tekintve több mint egy óra, tematikus anyagának feldolgozása rendkívül összetett, struktúráját tekintve pedig teljességgel kiszámíthatatlan. Fischer Iván éppen a szimfónia vizionárius jellegét ragadta meg legjobban. A magyar karmester gyors léptekkel halad a történetben, és eléri, hogy a vezérmotívumok úgy jelenítsék meg a jellemeket, mintha egy valóságos színpadi mű szereplői lennének, amelynek nemcsak az irodalmi vonatkozásai vannak, hanem képzőművészeti és – miért ne? – filmművészeti asszociációkat is kelt.

Fischer vibráló és sodró lendületű, anélkül, hogy eltúlozná az érzelmeket vagy hogy a zenekar szép hangzásáról lemondana. Együttese technikailag tökéletesen felvértezett, ugyanakkor engedelmesen rugalmas, és az invenciózus magyar karmester azokban a pillanatokban is létre tudja hozni a kellő feszültséget, amikor a zenei frázisok titokzatosan és várakozóan bomlanak ki, mint pl. a bevezető tétel első, “trisztáni” ütemeinél. Az áttetszőbb, néhol szinte kamarazenei második tétel utűn az egymás fölé rendelt témák frenetikus kavargása következik, a fergeteges lezárásig, amit a közönség nagy ovációval fogad.

A koncert első felének főszereplője a francia oboaművész, François Leleux volt, aki először a szicíliai Antonio Pasculli “Változatok A kegyencnő egy temájára” című színtelen és felületes művét adta elő (változatok Donizetti “Dolce zeffiro, il seconda” kezdetű ariájára, rövid utalással a “Spirto gentil” kezdetűre is), amely lényegében a virtuozitás csillogtatására és az olasz cantabilità bemutatására való, majd Mozart K314-es oboaversenyét játszotta rendkívül kifinomult muzikalitással és színgazdagsággal. Ennél a darabnál Fischer Iván nem csak rendkívüli gonddal kísérte a szólistát, hanem arra is maradt ereje, hogy állandó és spontán dialógust folytasson vele. Megfoghatatlan és megható volt a Leleux által kínált ráadás, a “Boldog lelkek tánca” Gluck Orfeusz és Euridike című operájából, míg Fischer Iván ifj. Johann Strauss szellemes Kakukk Polkájával fejezte be a koncertet.

Massimo Viazzo