Váltás mobil nézetre
Titokkavalkád - a Fesztiválzenekar karácsonyi titokkoncertje

Meglepetésekben és laza asszociációkban gazdag, színes programot és felszabadult szórakozást ígért a Fesztiválzenekar rajongóinak az idei karácsonyi titokkoncert, amelynek december 26-i kiadását volt szerencsém hallani a Budapesti Kongresszusi Központban.

A műsort szűkszavúan és mégis szórakoztatóan végigkonferáló karmester, Fischer Ivánvilágkörüli utazásra invitálta közönségét, a hangversenyt a zenekar legközelebbi úti céljának, Kínának a jegyében indítva. Némiképp meglepő módon, bevallottan a kínai közönség ízlését célba véve, a koncert az Óda a vörös zászlóhoz elnevezésű, Lu Qiming által még a kulturális forradalom előtt alkotott zenekari nyitányával kezdődött. Nálunk az effajta, politikai mozgósítást szolgáló zeneművek pillanatnyilag nem számítanak szalonképesnek, Rákosi és Sztálin-kantáták ez idő tájt ritkán szerepelnek a műsoron. Persze, ha a helybeliek ezt szeretik, akkor miért ne kedveskednénk nekik amerikai filmzenébe oltott pentatóniával?

A keleti szél sodrásában a koncert egy kiváló japán szerző, Takemicu Toru Keizu(Családfa) című, fiatalok számára koncipiált zenekari művéből hallhattunk hosszabb részletet, egy üde ifjú hölgy japán nyelvű narrációjával; a kitűnően hangszerelt zenénél kevésbé voltak érdektelenek – a kivetített fordítások tanúsága szerint – maguk a versek. Ezt a megint csak Takemicu egy keringője követte számos filmzenéjének egyikéből; japán keringő egyszersmind a koncert orbisát is visszakanyarította a mi tájaink felé. A következő lépésben immár a valcer vált összekötő elemmé: Josef Strauss Sphärenklange-keringője következett, amely nem vetekedhetik ugyan testvére hasonló kompozícióinak zsenialitásával, az agogikai ravaszságokkal fűszerezett előadás azonban sodró hatásúnak bizonyult. Egyszersmind ébredezni engedte a közönségben a reményt, hogy a koncert hátralevő részében zenei és előadási szempontból is tartalmas zeneszámok következnek még. Erre azonban egyelőre várni kellett…

Az első félidő utolsó számaként ugyanis egy rangos szerzőnek a maga idejében feltűnést keltő, ám talán kevésbé jelentős kompozíciója következett – mégpedig nem zenekari, hanem különleges kamaraegyüttesre írott darab: Darius Milhaud húszperces kamara-dzsessz-balettje, a La création du monde (1923). A mintegy húszfős együttesben nagy súllyal vannak képviselve az ütőhangszerek (timpaniból mindjárt öt), és majdnem-koncertáló szerepet játszik az altszaxofon. A díszlet és táncosok nélküli előadás azonban kitűnő volt: egy ifjú holland művésznő, Femke IJlstra precíz és erőteljes, lefegyverző szaxofonos-teljesítményével, mely a mű lassacskán felhíguló hangvételét is feledtetni tudta.

No, a szünet után majd bizonyára jönnek a csemegék – reménykedtünk többen is a közönség soraiból. Először azonban egy kellemes beszélgetést hallgattunk meg egy túláradóan barátságos brazil – sőt: Minas Gerais-i! – hölggyel, Ceumarral, aki ezt követően honfitársa, Heitor Villa-Lobos egy örökzöldjét énekelte el búgó hangon, zenekari feldolgozásban, majd Marcelo Tupinambá évszázados slágerét, a São Paulo futurót, saját gitárkíséretével. Kedves volt.

Miután a Budapesti Fesztiválzenekar világkörüli program ilyképpen átlendült az Újvilágba, meglepetésként hatott, hogy Tupinambát megint csak Milhaud követte, ezúttalLe bœuf sur le toit (Ökör a háztetőn) című kompozíciójával, amelynek a karmester – joggal – elsősorban a címadását dicsérte. Meglehetős hosszúsága ellenére mégis csupán epizódnak bizonyult a Milhaud-repríz, mert utána visszatért a forró latin-amerikai atmoszféra – Stravinsky frappáns, rövid Tangójával. Itt már szót kért a tánc is, ugyanis a zenekar két tagja, hangszerét letéve, élő táncbemutatót tartott a pódiumon – nem is rosszul.

Végül pedig – irány Barbados, ahol reggeltől estig ropják a bolerót! Így szólt Fischer Iván, bejelentve a zárószámot, Ravel Boleróját. Bár Barbados és a boleró közötti különös kapcsolatról nem sikerült adatokat szereznem, gondolom, nem egyedül örültem, hogy jeles szerző jeles zenekari művére nem várakoztunk hiába. S az előadás valóban elsőrangú volt, tempója remek, a zenekar tudásának javát adta, s a feszültség végsőkig való fokozását karmester, zenekar egyaránt győzte szusszal. Ám egy idő után inkább a vizuális események kötötték le figyelmünket. A pódium előterébe betolt üstdobok egyikéből, mint Vénusz a kagylóból, istennői jelenség emelkedett ki fokról fokra:Valencia James, egy szépséges és elbűvölő mozgású táncosnő, aki Bozsik Yvettekoreográfiáját előadva lépett Ida Rubinstein (a Ravel szeme előtt lebegő eredeti táncosnő) nyomába. Jóllehet úgy találtam, hogy James produkciója – a csiklandós vizuális poénnal együtt, hogy tudniillik vezénylés, illetve táncolás közben hozzákötözte magát Fischer Ivánhoz – nem volt képes arra a rendkívüli fokozásra, amire a zene és előadói igen, azért igencsak szívesen néztük el őt. Így ért véget, hepienddel, a titkok és várakozások hangversenye, ami meglepetésnek mindenesetre több mint kielégítő volt.

Revizor kritikai portál, Malina János