Váltás mobil nézetre
Titkok Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral

Könnyed hangvételű komolyzenei művekből álló Föld körüli zenei utazásra invitálta a Filharmónia mesterbérleti közönségét a Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar december 21-i Kodály Központbeli „Titok”- koncertje. A rendkívül színes, a látványra is építő produkció – bár a közönség különböző ízlésű rétegeit talán kissé megosztó, de igényes − műsorválasztással nagy sikert aratott. Méltán! De azért érdemes a „Titkok és meglepetések” mögé nézni!

Fischer Iván kilenc évvel ezelőtt találta ki az azóta a világ tíz legjobb zenekara közé – a 9. helyre! – került együttesével, a Budapesti Fesztiválzenekarral, hogy karácsony környékén úgynevezett „Titok”- koncertet adnak, benne csak a helyszínen „kiderülő” és épp ezért „meglepetésprogrammal”. Ezek a programok az elmúlt évtizedben is – akárcsak ezúttal is – többnyire könnyedebbek voltak az évközi rendes koncertekénél, de azért volt már olyan, amikor mondjuk Bartók II. hegedűversenyét is eljátszották a velük búcsúzú világhírű hegedűművész, Pauk György szólójával. De ugyanezen a Titok-koncerten Bernstein Városban musicaljének dzsesszes tánca, Astor Piazzola egyik tangója és Leroy Anderson Gépírónő című ’50-es évek végi szalonzenekari darabja is ott volt a Weiner Leó és Mozart örökzöldjeit is tartalmazó műsorban.

Fischer Iván ezúttal jóval egységesebben, egy kivétellel csupa 20. századi, többnyire a könnyedebb hangvételű „komolyzene” kategóriájába sorolható művekből állította össze a „Titok”-koncert programját. A központi gondolathoz, nevezetesen, hogy egy zenés Föld körüli utazást tehetünk a zene szárnyain, az apropót az adta, hogy a Fesztiválzenekar eddigi pályafutásának egyik legnagyobb szabású – Pécsett épp százezredik kilométerénél tartó – világkörüli koncertsorozatán volt túl, melyből már csak egy kínai út volt vissza.

Ez a kínai út adta az apropóját Fischer első „megelepetés-bombájának”! Amint elmondta a házigazdáknak szánt kedveskedéshez, a vendéglátó kínaiak egy szerintük Kínában most a  legnagyobb (komolyzenei) „slágernek” számító műként Lü Qiming /1930-/ 1965-ben komponált Óda a vörös zászlóhoz című zenekari nyitányát javasolták előadni. Nos, meghallgatva a sokunk számára a „szocreál népiesség” nálunk már az 1950-es évek második felében meghaladott stílusát idéző hangvételű, a nemzeti folklór elemeit „elementáris primitívséggel” felhasználó mű stílusa az igazat megvallva nem állt messze az 1930-as évektől napjainkig terjedő átlagos amerikai „álmodern” szimfonikus és filmzenei stílus egyes megoldásaitól sem. Azaz az ideológiai és ízlésbeli elbutítás (-butulás) égtájtól és társadalmi formától, helyzettől függetlenül megteszi hatását a primitív egyszerűsítések felé.

Ezután következett az egész est egyik legnagyobb kontrasztjaként a japán Toru Takemitsu /1930-1996/ két kompozíciója, melyek közül az első az est egyik legkatartikusabb pillanatát szerezte/okozta remélhetőleg a közönség túlnyomó többségének. A kínai „szocreál dagályosságból” ugyanis az európai, főleg francia hagyományokat a japán zenei tradíciókkal más műveiben is remekül ötvöző Takemitsunak egy 1992-ben komponált Családfa című – megzenésített versek fiataloknak alcímű – ciklusa helyett a záró, Távoli hely című részletet hallhattuk egy tüneményes szépségű ruhába beöltözött japán kislány, Wakai Karin narrációjával. Ám az elmúlás és a generációk egymásrautaltságának melankóliájával áthatott kompozíció igazi szépségét épp az az európai és ázsiai zenei tradíciók megkapóan és meghatóan egységes ötvözete adta, melyért a 15 éve elhunyt japán mestert az egyik legjelentősebb kortárs ázsiai komponistának tartják, méltán.

Az ezt követő Keringő az „Idegen arc” című 1966-os filmből pedig azt is megmutatta, hogy a több mint száz filmzenét komponáló Takemitsut – kínai kollégájával ellentétben – már a 60-as évek közepén is a jó ízlés vezette, amikor a világ más tájainak zenei hagyományai felé fordult. A Fesztiválzenekart mindkét műben az elbűvölően szép és puha tónusú vonóshangzás jellemezte, mely a remekül megoldott kínai nyitány harsánysága után felmutatta a zenekar legfőbb erényét.

Igazán szép és ízléses átkötés volt a japán keringő után előadni a keringőkirály testvéröccse, Joseph Strauss /1827-1870/ Szférák zenéje címen magyarított Sphärenklänge című keringőjét, melynek zenei sokszínűsége indokoltabbá teszi a szó szerinti a szférák hangjai fordítást.
Az első rész hozta a koncert egyik nagy szenzációját, Darius Milhaud /1892-1974/ francia zeneszerző „A világ teremtése” című 1923-ban komponált dzsesszbalettjének egészen fantasztikus előadását, melyben a zenekar a Gershwin Kék rapszódiából ismert méretű részlege igazolta a dzsessz zenéjéhez is illő klasszikus kvalitásait. S ha már Gershwin, akkor említsük meg, hogy nagy meglepetést keltett a közönség soraiban ez a zenei rokonság, amiről Fischer elfelejtette megemlíteni – csak a későbbi műsorlapból derült ki –, hogy itt a francia komponista megelőzte 6 évvel fiatalabb amerikai kollégáját, pontosabban az annak művét szimfonikus zenekarra átültető, vele egyidős Ferde Grofét. A ragyogó klarinétos, harsonás, oboás, valamint hegedűs szólók mellett a közönséget leginkább a varázslatos látványt is nyújtó szőke szaxofonos hölgy – mint Körner Tamás igazgatótól megtudtuk – Femke Ulstra egészen káprázatos zeneiségű és (légzés-) technikájú szólói varázsolták el, de az egész együttes nagyon jól muzsikált mind az európai, mind a dzsesszes stílusú részletekben, a jó tempóban és nagy kedvvel vezénylő Fischer pálcája alatt.

A produkcióért méltán hálás közönség tagjai közül bizonyára csak kevesen tudják ezért itt és most leírom, hogy a Pécsi Szimfonikus Zenekar 1998-as Teremtés című zenei fesztiválja keretében, az akkori igazgató Szkladányi Péter kiváló művészeti vezetői választásának köszönhetően már előadták Milhaud remekművét a Pécsi Nemzeti Színházban, s a Bartók Rádió érdeklődését is felkeltő produkcióhoz a pécsi zenekarnak is „csak szaxofonost” kellett szerződtetnie vendégként.

Szünet után az egyik legtöbb művet komponáló 20. századi zeneszerző, a brazil Heitor Villa-Lobos /1887-1859/ Melodia sentimental című művét hallottuk egy brazil hölgy, Ceumar a dal címéhez illő előadásban, a Gátay Tibor hangszerelésével őt kísérő Fesztiválzenekarral. Az ezt követő és felejthető gitárkíséretes ráadás után következett az est második szintén nagyobb szabású Milhaud örökzöldje: az 1919-ben komponált Ökör a háztetőn című balett, amely a dzsessz hatásai helyett itt a dél-amerikai, latin muzsika színeit ötvözi az európai muzsika franciásan merész harmóniájú hangjaival. Ez a rondószerűen építkező, mintegy negyedórányi balettzene, ha nem is ér fel „A világ teremtése” zsenialitásával, de életvidám harsányságú egyszerű melodikusságával és ritmusaival, rafinált harmóniai kontrasztjaival igazán kedves darab lehetett volna! Sajnos nem lett!

Fischer Iván Az ökör a háztetőnhöz sajnos túl lassú tempót választott, ami az elején még csak egy kis „fékezett habzást” eredményezett a visszatérő nyitótéma karakterét kissé „lefékezve”, az ezt követő epizódok azonban nemcsak hogy elvesztették „harmóniai meglepetés”-karakterüket, de néha majdhogynem „szétestek” az addig és azután is kiválóan játszó muzsikusok igyekezete ellenére. Ösztönös megérzésemet Fischer tempóválasztásával kapcsolatban később otthon egy 70-es évek közepi lemezfelvételről ellenőriztem: maga Milhaud 15 perc alatt vezényelte művét, míg Fischeré érzetem szerint 18 körüli, mint utóbb kiderült pontosan 20 perc volt. Amit az sem ment, hogy a záró részt Fischer kissé indokolatlanul felgyorsította, így elképzelhető, hogy ezt készítette elő a lassúbb alaptempóval. Egyébként „A világ teremtése” hossza pontosan annyi – 16 perc – volt, mint a birtokomban lévő két francia felvételé.

Igor Stravinsky /1882-1971/ 1941-ben komponált Tangója remek előadása ellenére sem a hangzó produkciótól marad meg a közönség emlékezetében, hanem, hogy az est egyik nagy látvány meglepetéseként két zenekari muzsikus, a hegedűs Molnár Noémi és a brácsás Fekete Zoltán – Kulik Johanna koreográfiájára – egy a profi táncosoknak is dicséretére váló ragyogó tangót varázsoltak elénk. Utólag már tudható, mindez csak előkészítette az est legnagyobb meglepetését.

Maurice Ravel /1875-1937/ annak idején úgy fogalmazott: „Egyetlen remekművet írtam, abban sincs zene!” Amivel arra utalt, hogy az 1928-ban Ida Rubinstein táncosnő felkérésére komponált Boleróban nincs semmi olyan változatosság, ami a zeneműveknek szinte mindegyikét jellemzi. „Modern tánctétel, teljesen azonos dallammal, harmóniával, ritmussal, ez utóbbit a dob szüntelenül jelzi. A változatosság egyetlen eleme a zenekari crescendo (dinamikai erősítés) alkalmazása” − folytatja Ravel −, aki természetesen tisztában volt vele, hogy akár a 6 évvel korábban zenekarra átültetett „Egy kiállítás képei”,  a Boleró is épp a ragyogó hangszerelésnek köszönheti sikerét.
Ida Rubinstein egyébként nemcsak a Bolerót, de két 1919-ben bemutatott balettet is rendelt még, amivel beírta magát a zenetörténetbe is: Raveltől a La Valse-ot, Manuel de Fallától pedig A háromszögletű kalapot, melyhez még két dalbetétet is kapott a spanyol komponistától.

Nos, a Boleró meglepetését ezúttal – akárcsak ősbemutatóján is – a tánc okozta! A mű kezdése előtt előtérbe helyezett két üstdob ugyan már gyanút kelthetett volna – mert azért az, hogy a vége felé előrejön egy ütős, és azokkal vesz részt a végjátékban nem tűnt valószínűnek – , mégis a mű elején inkább néhány apró pontatlanság, nem maximálisan tökéletes intonáció vonta magára a közönség figyelmét. Amikor azonban a nagyobbik üstdobból először csak egy kéz, majd egy ifjú színesbőrű táncosnő is előbújt, attól kezdve a Bozsik Yvette koreográfiájára táncoló Valencia James-é és a mű előadásához kitalált „ideológiáé” lett a főszerep!

A Boleró fokozódó erejű állandóan ismétlődő dallama már nagyon régóta erotikus képzeteket kapcsol Ravel művéhez – talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ez sikerének és az iránta sokakban meglévő ellenszenvnek is egyik titka –, akárcsak Orff 9 évvel később komponált Carmina Buranája esetében, így csak az az igazi kérdés, hogy ezt mennyire teszi ízlésesen és korszerűen. Nos, Valencia James Bozsik Yvette koreográfiáját jól és 1-2 perctől eltekintve végig a figyelmet ismétlésektől mentesen „lekötve” táncolta el a zenekar előtt neki megmaradt szűk térben, de az igazi szenzációt a csúcsponti ötlet hozta meg.

A Boleró vége felé az extázis csúcsán ugyanis háttal Fischernek – aki néhány muzsikusától eltérően még apróbb pillantást sem vetett a mögötte zajló „eseményre” –, fehér sáljával a zenekart extázisban vezénylő Fischerhez kötözte magát, s így kezdte el vezényelni a közönséget, a karmesterhez hasonló mozdulatokkal.

A dolog zsenialitása – és egyben az egész jelenet direkt erotikus tartalmának teljes átértelmezését adó momentuma – az volt, amikor az így, az általa keltett érzelmi viharral egybekötött művész, Fischer Iván is megfordult, s ugyanolyan hevülettel vezényelte a közönséget, mintha a zenekart vezényelné, akiket átmenetileg a táncosnő dirigált. A körforgás „normális rendbe fordulásának” végén, a mű általában a női/férfi erotikus vágy beteljesülését szimbolizáló lehanyatlásakor – ne feledjük Bartók 2 évvel korábbi Mandarinja is csak a beteljesülés pillanatában hal meg végérvényesen! – ezúttal is a táncosnő „csuklott össze”, ez a „halál” azonban egyértelműen „a művész (karmester és zenekara), illetve a zene által keltett érzelmek” elmúlását szimbolizálta, egy egészen más dimenzióba helyezve a Boleró eddigi jelentéstartományát. Mondhatni, a mű kedvelői és ellenzői is „megkapták a magukét”: előbbiek a zene a tánc által felerősített remek előadás révén, utóbbiak pedig épp ezzel a zenén magán is túlmutató ötlettel.

A Budapesti Fesztiválzenekar a koncert egészét igen magas színvonalon abszolválta – A világ teremtése esetében mondhatni világszínvonalon – s egy végig emlékezetes produkció részesévé tette a közönséget. Ami azokat a – hivatalos és ellesett közönség – kritikai hangokat illeti, amelyek karácsony előtt másfajta, magyar műveket is tartalmazó műsort vártak volna, igazuk van!
Mert ez a koncert bár karácsony előtt került sorra – Pécs után a fővárosban is még 3 alkalommal –, ahogy már 9 éve, nem a karácsonyhoz kötődik direkt módon, s ezúttal a világkörüli turné-sor tematikájához igazodó műsorral rukkolt elő. S igaz az is, ha a két ünnep között adják elő, talán senkinek eszébe sem jut szóvá tenni a karácsonyi tematika hiányát. Mégis a rendkívül színvonalas, ötlet és látványgazdag, nem utolsósorban zeneileg legalább 90 százalékosan egészen kiváló produkció miatt legyünk méltányosak és hálásak érte, hogy a karácsonykor közénk jött Megváltó által az Emberiség iránt érzett Szeretetét kifejező Úr ilyen zeneileg is jól ábrázolható sokszínű világot adott mindannyiunknak! Melyből a Fesztiválzenekar ízelítője színvonalas és hiánypótló volt!

Kovács Attila, Eozin Magazin