Váltás mobil nézetre
Marco Mertens_Sigiswald(6)

Budapest vendége Sigiswald Kuijken, a világhírű flamand hegedű- és brácsaművész, karmester, a régizenei előadói gyakorlat egyik apostola. Saját együttese, a La Petite Bande negyvenhárom éve működik, de még most is számos új terv foglalkoztatja. Ma és holnap este a Budapesti Fesztiválzenekar francia barokk estjét dirigálja a Zeneakadémián, majd 2016 januárjában visszatér – akkor német és itáliai repertoárral. Kuijken Brüsszel melletti otthonából válaszolt kérdéseinkre. Retkes Attila interjúja a Népszaván.

Sigiswald Kuijken – speciális régizenei profiljából adódóan – igen ritkán játszik együtt magyar muzsikusokkal, de természetesen ismeri és tiszteli zenekultúránkat. Legfiatalabb lányának férje magyar hegedűművész – a Lausanne-i Kamarazenekar tagja –, így általa egy kicsit „belülről” is megismerte a magyar mentalitást. Mostani meghívóját, Fischer Ivánt és a Budapesti Fesztiválzenekart nagyra tartja, bár őszintén elmondja: az, hogy az együttes különböző nemzetközi Top 10-es listákra kerül, számára önmagában még nem jelent semmit, mert a versengést alapvetően idegennek tartja a zenekultúrától.

A budapesti koncertek műsorválasztását így indokolja: a Fesztiválzenekar arra kérte, hogy a novemberi és a 2016 januári hangversenyek programja markánsan különüljön el egymástól – így szinte adott volt, hogy most a francia, januárban pedig a német és itáliai barokk repertoárból válogasson. A mai és holnapi koncerten Lully, Rebel, Clérambault és Rameau kompozíciói hangzanak el.

„A francia barokk repertoár nagyon jellegzetes és gazdag, de csak akkor juthatunk igazán közel hozzá, ha korhű hangszereken játszunk, és precízen betartjuk a kor előadási követelményeit. Ez azt is jelenti, hogy a modern zenében érvényes 440 Hz-es nemzetközi szabvány helyett a normál zenei A hangot 392 Hertzre szállítjuk le.” Az előadásban közreműködik Stefanie True kanadai szoprán, valamint Sigrid ’t Hooft, a barokk gesztika nemzetközileg elismert szakértője, aki Clérambault: La Muse de l’Opéra című kantátájának interpretációját irányítja.

Kuijken együttese, a La Petite Bande az 1970-es években a régizene, a historikus előadói gyakorlat egyik úttörője volt. Úgy látja, a zenetudományi kutatási eredményeknek köszönhetően a régizene-játszás rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, viszont ezen a területen is egyre többen akarnak megfelelni az üzleti szempontoknak, a rosszul értelmezett menedzseri elvárásoknak.

„Koncerten, fesztiválon, hanglemezfelvételen is mind többször találkozom olyan hatásvadász produkciókkal, amelyekben ugyan kitűnő zenészek vesznek részt, de jól érzékelhetően arra törekszenek, hogy az előadás garantáltan és minden körülmények között sikeres legyen. Ilyenkor saját magukat tolják előtérbe, s még véletlenül sem a szerzőt vagy a művet. Az is divatossá vált, hogy a barokk előadást modern elemekkel kombinálják – csak azért, hogy innovatívnak mutatkozzanak vagy meglepjék a közönséget. Szerintem az ilyen muzsikusok nem tisztelik a zenét, és önmagukban sem bíznak eléggé. Nem hiszek a mesterséges eszközökben, a külsőségekben – szerintem a zenei minőség mindenkor belülről fakad. Lehet, hogy a La Petite Bande ma már nem olyan divatos zenekar, de az biztos, hogy sohasem fogok olyan áramlatokhoz csatlakozni, amelyekkel nem tudok száz százalékban azonosulni.”

Sigiswald Kuijken hasonló nyíltsággal beszél arról is, hogy zenekara 2012 nyara óta súlyos pénzügyi válságban van, mert a flamand kormány egyik pillanatról a másikra megvonta a támogatásukat. Csak úgy élhették ezt túl, hogy Kuijken megírta a Maradj velünk Bach című könyvet, amit egyidejűleg angolul, németül, hollandul, franciául, spanyolul, olaszul és japánul is kiadtak, s amit sem könyvesboltban, sem online nem lehet megvásárolni – csak és kizárólag a La Petite Bandtól tudják megrendelni a zenebarátok.

A könyv (és a kísérő CD) bevételei, illetve a kapcsolódó adományok megmentették a zenekart, de jelentősen csökkenteni kellett korábbi aktivitásukat. 2016-ra például – néhány hangszeres koncert és kantáta-előadás mellett – csak egyetlen nagyobb projektet terveznek: Mozart Szöktetés a szerájból című operájának félig szcenírozott előadását. A prózai jeleneteket, illetve a 18. század végi gyakorlatot precízen felidéző színészi játékot Kuijken lánya, Marie tanítja be az előadás szereplőinek. Ezáltal „értelmetlen aktualizálás helyett visszatérünk magához a műhöz, s megtisztítjuk a zenét a 225 év alatt rárakódott sallangoktól” – fogalmazza meg a jövő októberre tervezett előadás célját.

Befejezésül arról a régi-új instrumentumról kérdeztük Sigiswald Kuijkent, amit (250 év teljes feledés után) ő fedezett fel újra, s az elmúlt tíz évben nemcsak személyes pályáját gazdagította, hanem a barokk vonós irodalom jó néhány remekművének is új értelmezést adott. Ez a violoncello da spalla, azaz vállcselló, amit – a hagyományos gordonkától eltérően – nem földre támasztva, hanem a hegedűhöz és a brácsához hasonlóan, vállhoz illesztve kell megszólaltatni, hangfekvése azonban a csellóé.

„2004-ben, a brüsszeli hangszermúzeumban megláttam egy igen ritka, mély fekvésű brácsát, aminek viola pomposa a neve” – meséli Kuijken. „Minden külső felkérés, konkrét cél nélkül, belső indíttatásból elhatároztam, hogy készíttetek magamnak egy másolatot. Amikor először kézbe vettem, egészen elcsodálkoztam, hogy mennyire gyönyörű hangja van. Elkezdtem kutatni a történetét, s rájöttem, hogy valójában ez ugyanaz a hangszer, amit a 18. század elejének nagy német zeneteoretikusa, Mattheson violoncello da spalla néven írt le, s ami Bach vonós művészetében központi helyet foglalt el. Amikor a Bach-csellószviteket először játszottam ezen a hangszeren, olyan volt, mint egy hosszú, fáradságos utazás utáni hazatérés. Béke, harmónia áradt el bennem.”

Így lett Sigiswald Kuijken a világ egyetlen muzsikusa, aki a barokk hegedű- és csellóirodalom mesterműveit ugyanolyan kiemelkedő színvonalon képes megszólaltatni.

Az eredeti interjú a Népszaván jelent meg.