Váltás mobil nézetre
Tér-idő-játék a megszépítő messzeséggel, avagy a dokumentáció dicsérete

Vannak mondatok, amelyeknek szemléletformáló hatásuk van. Ilyen például Peter Gülke megjegyzése, miszerint a zene: feledékeny művészet. Bár kifejtette, mit ért ezalatt, a meghatározás, afféle palackból kiengedett szellem módjára, öntörvényű életre kelt, továbbgondolásra késztetve olvasóját.

Igen, a zene sokáig megtehette, hogy „feledékeny” művészet legyen, ne törődjön saját múltjával. Sőt, szórakozott is lehetett, önzően öntörvényű, figyelmen kívül hagyva térben távolabbi környezetét. Amióta azonban a zenével élők érdeklődése mind nagyobb távlatokra irányul (úgy térben, mint időben), sem „a zene”, sem a muzsikusok nem engedhetik meg maguknak (sőt, még a közönség sem) a korábban természetesnek tűnő magatartásmódot. S ha mégis megteszik néha (például, ha valamely hangszeres tudatosan lehatárolt repertoárra specializálódik, vagy pedig ha a hallgató előre eltökélt szándékkal kirekeszt zenei világából korszakot, szerzőt, műfajt, előadói apparátust, stb.), e léptékváltással lényegileg avatkoznak be saját zenei kozmoszuk kialakításába. Ezek a módosítások többnyire kis helyiértékűek, legritkábban befolyásolják magának a zenei makrokozmosznak a sorsát.

Amióta „kortársunk a zenetörténet” – ez a definíció-értékű mondás rádiós beszélgetés melléktermékeként született, afféle forgács, mely sziporkázásának köszönhetően gondolati dísztárggyá lényegült át -, több zenei sík tagolja zenei világunkat, s látszólag szabadon közlekedünk ebben a sokdimenziós térben. Kalauzaink az előadók, akik teljesítményükkel befolyásolják véleményünket, értékítéletünket. Akiknek köszönhetően az érdeklődés olyan stílusokra, szerzőkre, műfajokra, hangszerekre, stb. irányul, amelyekről korábban akár tudomásunk sem volt. Egy-egy nagy kaliberű személyiség kisebb forradalmi fellángolást képes felidézni (gondoljunk a Tous les matins du monde című filmnek a nézőkre tett hatására – Marin Marais hirtelen felkerült a népszerűségi toplistára; vagy Cecilia Bartolinak a Salieri zenei megítéléséhez reális alapot kínáló, nagyszerű ária-albumára), míg értő közvetítő híján az elsüllyedt birodalom, Atlantisz sorsára juthatnak megmérettetéshez nem jutott kompozíciók, életművek. Ez utóbbi veszély főként a kortárs-művészetet fenyegeti; kellő mennyiségű és minőségi előadás híján aligha gyakorolhat hatást környezetére, s amennyiben nem alakul ki „előadói praxisa”, az utókornak nem lesz mit feltámasztania. Az áttekinthetetlenül gazdag kínálat nyomasztó felelősséget ró az előadókra.

„A hang elszáll” – ez az egykori szlogen továbbra is aktuális a hangrögzítés korában, hiszen valamiféle rossz végtelen felé vezetne a mindig-mindent rögzítés kényszere is. Viszont ami nem került megörökítésre, legfeljebb szubjektív emlékként él tovább (mint azok az elhunytak, akiket még nem feledtek el hozzátartozóik). A kapacitás többszörösen figyelembe veendő tényező, úgy a felvevőpiacot, mint a potenciális vásárlóközönséget illetően. Hiszen nem elég megvásárolni a felvételt, meg is kell hallgatni, talán nem is csak egyszer… A nyomasztó felelősség további áldozatokat talál.

Ilyen helyzetben felmentő seregként érkeznek az évfordulók, események, aktualitások – önként kínálkozik a téma, s a lelkes légkörben remélhetőleg rangos produkciók születnek.

Az idén szeptemberben hetedszer megrendezett Mahler-ünnep jó alkalmat kínált a visszatekintésre; a Művészetek Palotája Stúdió gondozásában film készült, többletként gazdagítva a koncertekhez társuló rendezvények, kiadványok kínálatát. Alapvetően kétféle anyagból kialakított montázs: a korábbi évek Mahler-ünnepeinek koncert-felvételeiből villannak fel részletek, s köztük a Budapesti Mahler Ünnep művészeti vezetőjét, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatóját, Fischer Ivánt látjuk-halljuk. Vizuális illusztrációként kottarészletek, Mahler-fényképek jelennek meg.

Utólag lényegtelen, mi volt az alapötlet, ami életre hívta ezt a kommentált dokumentum-folyamot. A lényeg, hogy megszületett. Az eredménynek azt a címet is adhatnánk: Fischer Iván – Mahlerről. Mert csakhamar úgy alakulnak az erőviszonyok, hogy a zene – illusztráció lesz. Ebben persze része van annak is, hogy a produkció kivitelezésben nem tart lépést a technika-kínálta lehetőségekkel. Az elektronikus zene szalag-vagdosós korszakára emlékeztetően valamiféle kezdetleges kézművesség nyomja rá bélyegét az egészre, miközben nehéz eldönteni, alkalmanként a fény-effektek vajon klip-manírok akartak lenni, vagy véletlenül sikerült ilyenre a látvány. A MüPa előadótermében levetített film koncepciója és szerkezete világos, áttekinthető (szerkesztő-rendező: Várbíró Judit), Váradi Júliának köszönhető a Fischer Iván személyes hangú bevezetőit, elemzéseit megörökítő részanyag. A különböző kameraállásokból rögzített koncertfelvételek képi- és hanganyaga azonban sajnos nem egyenletes színvonalú. A többször megjelenő portrék, fényképek azt a meggyőződést erősítik: a megörökítettség értéke felbecsülhetetlen.

És hadd hangsúlyozzuk: a film ötletgazdáinak és kivitelezőinek nagy hálával tartozunk azért, mert ily módon „személyes” közelünkbe varázsolták a rendkívüli aurával rendelkező karmestert; (részben a puritán felvétel-technikának köszönhetően) elhitetve a nézőkkel, hogy személyes résztvevői a kiválasztottak ama társaságának, ahol Fischer Iván elmondja Mahlerrel kapcsolatos gondolatait-meglátásait. Ez egy olyan többlet, amely önmagában rendkívüli jelentőséget ad a filmnek. Más – egyelőre megválaszolatlan – kérdés, hogy ebben a formában mekkora közönséghez tud eljutni, s az is, hogy nem lenne-e érdemes, felbuzdulva e kísérlet lelkes fogadtatásán, s okulva a tapasztalatokból, forgalmazható kiadványt készíteni. Eszmei hatását tekintve, feltétlenül megérné!

A Mahler-ünnep születésének 7. évfordulóján (érthető módon) a koncertsorozatok műsorából csupán a Mahler-művekből adott ízelítőt az összeállítás. Pedig a rendezvénysorozatnak kezdettől célja új művek megrendelése, amelyek több-kevesebb kapcsolatban állnak Mahlerrel, Mahler zenei világával, szellemiségével. Különböző nemzetiségű (többségükben magyar) és különböző életkorú szerzők komponáltak a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván felkérésére meghatározott vagy tetszőleges apparátusú darabokat. Felbecsülhetetlen értékű a Mahler-ünnepnek ez az évről-évre visszatérő gesztusa – csak reménykedhetünk abban, hogy egy későbbi (kerekszámú) évforduló alkalmából lesz majd a megrendelésre készült műveket számba vevő, felidéző, jellemző, érdemben értékelő film is. Hogy ne csak az egyébként szerencsére felvételen is megörökített Mahler-művek előadásai, hanem az egy vagy néhány alkalommal megszólaltatott, s utána kottatárba száműzött kortárs-művek is – legalábbis részleteiben – hangzó életre kelhessenek. Hogy akik annakidején nem hallották őket, legalább részleteik felidézésével alkothassanak képet maguknak az immár hallhatatlan kompozíciókról.

Fittler Katalin, Kritika 2011.november/december