Váltás mobil nézetre
Távol az ünnep hangulatától

Néha kénytelen vagyok eltűnődni azon, hol is élünk, milyen kultúrkörben. S hogy vajon mi értelme van annak, ha valaki lebecsüli azt a közönséget, amelynek játszik, amely a produkciójára kíváncsi.

Karácsonyi koncertre voltam hivatalos a kongresszusi központba. Bár a hangverseny címe Karácsonyi titok koncert volt, ismerve az amúgy kiváló karmestert, Fischer Ivánt és kulturális kötődéseit, nem vártam fehér szárnyas angyalkákat, sem betlehemest, de arra azért nem számítottam, hogy a koncertprogram egy provokációval fog fölérni.

A családias, meghitt karácsonyok varázslatában élve már az első darab is szokatlan volt: Lu Qiming: Óda a vörös zászlóhoz – zenekari nyitány. Nekünk, magyaroknak – ugyanis a magyar fővárosban többnyire mi ülünk a nézőtéren – már a cím olyan időket idézett vissza, amelyekről Krisztus születése ünnepétől függetlenül is leginkább elfelejtkezni szeretnénk. (Elismerem, a Sztálin-kantáta címe még ennél is gyomrot öklözőbb lett volna.) Szintén nehezen illett a karácsonyi hangulatba Darius Milhaud műve: Ökör a háztetőn (habár ettől függetlenül jó zene volt). Néhány semleges, egyébként szépen előadott mű után a befejezés Ravel Bolerója volt. A zenészek igazán jól játszottak, de örömünket beárnyékolta egy színpadi jelenet, pedig jó ötletként indult. Az egyik üstdobból kikelt egy testszínű öltözékbe bújtatott fekete lány, aki eleinte szépen táncolt, majd átölelte a vezénylő karmestert, és közösülést imitáló mozdulatokat végzett rajta. Megkönnyebbülten gondoltam arra, hogy gyerekeink szerencsére otthon maradtak.

Semminemű, még áttételes, áthallásos utalás sem volt arra, hogy milyen ünnepkörből jöttünk, miképpen arra sem, hogy ez lett volna az év utolsó napjaiban szinte az utolsó alkalom, hogy Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójára emlékezzünk. Rendben, én toleráns vagyok, nem is álmodtam róla, hogy a Krisztus-oratórium hangjai fognak fölcsendülni – bár miért is ne: nagy zeneszerzőnk végül is tizenkét éven át dolgozott ezen a művén -, de egy ennyire gyökereinktől megfosztott karácsonyi koncertre azért nem számítottam.

A befejezés a közönség újabb arculcsapása volt. Bár a karmester minden darab előtt a kezébe fogott mikrofonnal mondott néhány szót, a koncert végén már egy fél mondatra sem futotta. Nem csak a tapsokat nem köszönték meg; a zenészek összecsomagoltak, kivonultak, köszönés nélkül faképnél hagytak minket. Egyetlen gesztus nem telt tőlük, amely bármilyen közösségi élményt adhatott volna, akár a mostani ünnepet, akár hovatartozásunkat illetően. Eszembe jutott egy interneten látott olaszországi Nabucco-előadás. Ott, amikor a Szabadság-kórushoz értek, a közönség hosszas tapsát követően a karmester ismét elvezényelte a kórust, majd a közönség felé fordulva vezényelt tovább, s a hallgatóság könnyes szemmel, felállva énekelt a művészekkel együtt. Az igen, az ünnep volt!

A koncert tematikája a karmester szerint a turné volt, „zenei utazásra” hívta a közönséget. Nekem úgy tűnt, hogy a zenei programból mindössze a turné eleje és a vége hiányzott. Utazásra ugyanis normális esetben itthonról indulunk el, és a végén hazaérkezünk. Ha van hová hazajönni.

Eddig azt hittem, a zene nyelve szerencsére semmit sem tud kezdeni a politikai korrektség erőltetésével. Amikor a ruhatár felé mentünk, mégis arra gondoltam: ez a koncert lehet, hogy politikailag korrekt volt, de hogy ünnephez, lélekhez semmi köze nem volt, az biztos.

dr. Kerkovits Gábor, Magyar Nemzet