Váltás mobil nézetre

A kijelölt főút széléről szedegette össze évadzáró koncertjének műsorszámait a Fesztiválzenekar, sőt, a nyitódarabért le is kanyarodott egy kicsit, és ezt csak megköszönni tudom nekik.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 26.

Julian Rachlin – hegedű,

Vez.: Dmitrij Kitajenko

SCHNITTKE: (Nem) Szentivánéji álom

SOSZTAKOVICS: 2. hegedűverseny

CSAJKOVSZKIJ: Manfréd szimfónia

Persze azért körbenéztek, hogy Schnittkéből ne egy méretes, sarkos, éles darabbal kínálják meg a hallgatóságot; a (K)ein Sommernachtstraum könnyen befogadható, szellemes alkotás, a cím nyersfordítása szerintem kevés is ide, a magam részéről a Nemtivánéji álom variációval járulnék hozzá a darab magyarországi meghonosodásához. Mert igazán játszhatnák gyakrabban, hiszen egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató mű, alapja az 1974-ben a Borogyin Kvartett primáriusának írt Gratulationsrondo, melynek mozarti-schuberti dallam- és hangzásvilága itt a cirkuszi indulókkal, a masírozó rezesbandák, katonazenekarok soundjával ütközik.

Schnittke mindezt a Salzburgi Fesztivál felkérésére dobta össze, egy Shakespeare-tematikájú programba illeszthetően, ugyanakkor a cím mellé azért odaírta, hogy alkotásának semmi köze az avoni hattyúhoz. Vehetjük ezt akár polgárpukkasztásnak – ahogy a koncerten osztogatott kísérőfüzetben olvashattuk –, és tendálhatunk gondolatban a zeneszerző bécsi éveink megidézéséhez, Schnittke maga is erről írt a salzburgiaknak, de talán másra is asszociálhatunk, ha azt halljuk, hogy a klasszikus-romantikus andalgásra, kvázi Oberonék tündérvilágára egyre csak zúdul rá valami harmóniát elnyomó disszonáns hangtömeg.

No de csak óvatosan a történelmi spekulációval – a már említett műsorfüzet is figyelmeztet a belelátás, belehallás okozta értékítélet-módosulás veszélyeire, mégpedig az este középső műsorszámával, Sosztakovics 2. hegedűversenyével kapcsolatban. Miszerint: a zenei szempontokat szorítja háttérbe, hogy a zeneszerzőnek sokkal népszerűbbek azok a művei, melyekhez valamiféle „politikai legendát”, rendszert jellemző kísérősztorit lehetett gyártani. Eklatáns példa erre (így az ismertető) a két hegedűverseny: az évekig fiókban lapuló Első koncert jóval népszerűbb és gyakrabban játszott, mint a konszolidáltabb időkben született Második. (NB.: ha nem is politikait, de legendát ehhez is találunk, mégpedig azt, hogy állítólag Ojsztrah 60. születésnapjára íródott, de – tévedésből, vagy sem – egy évvel korábban.)

S ha már kísérősztori, akkor Csajkovszkij Manfrédja sincs híján a keletkezéstörténeti mandinereknek, belekeveredik a históriába Sztaszov, Balakirev, Berlioz is, mire mindenki megelégedésére formát nyer a mű, igaz, szerzője néhány évvel később átíráson töri a fejét, de erre már nem kerül sor.

Orosz koncert, oroszosan – hirdette honlapján a zenekar, s a szerzők mellé a karmester, Dmitrij Kitajenko személyében csatlakozott újabb honfitárs.

Aztán, hogy oroszosan szólalt-e meg minden, azt nehéz lenne megítélni, de azt hiszem, a „béefzés” hangzás pozitívumának kihangsúlyozásához nincs is szükség további jelzőkre vagy szlogenekre.

Élményszámba ment „színesben, szélesvásznon” találkozni végre az elcsépelt slágerdarabnak aligha nevezhető Schnittke-művel, melyet úgy játszottak, mintha mindennapi gyakorlásuk bevett része lenne, s ugyanez igaz a versenyműre is. Ám hogy ez utóbbi már mégsem tűnt akkora élménynek, nem írható a zenekar vagy a dirigens számlájára, s akármilyen beleéléssel és technikai tudással is muzsikált a szólista, Julian Rachlin, ő sem tudott meggyőzni arról, hogy ugyanannyiszor kellene ezt a darabot is műsorra tűzni, mint az Első hegedűversenyt.

Meggyőzött viszont a zenekar arról, hogy semmi jóról nem maradtunk le amiatt, amiért Csajkovszkij végül nem formálta szimfonikus költeménnyé a Byron-vers alapján írott opusát. Jó volt végighallgatni a változatos, karakteres mű előadását, a dinamikus menetzaj és a tűzijátékok elegye okozta hanghatásokat, talán a végén az orgona nem dörrent akkorát, amekkorára számíthattunk, de meglehet, a zenekar volt oly elsöprő, hogy ezen nem akadtunk fenn.

Megvolt az egység, megvolt az ív ezen a szezonbúcsúestén, s bár ez az ív nem feszült, csak húzódott, nem bántuk, mert tudjuk, a teljes kiőrlés nem feltétlenül azonos a teljes kifacsarással. Bőven elég volt, ahogy kontrasztált a líra a realitással, ahogy csillant a humánum, s a Manfréddá változott Dmitrij Dmitrijevics integetett az athéni tündérnek, ki az Alpokba költözött.

momus.hu