Váltás mobil nézetre
Meester van de klassieke symfonie

Ötnapos európai turnén járt Fischer Iván és együttese.Szeretném azt mondani, hogy már zsenge gyerekkorom óta érdekeltek a hangszerek,minden vágyam volt, hogy hegedülni tanuljak focizás helyett, de nem lenne túl jó ötlet máris egy füllentéssel kezdeni a cikket. Igazság szerint még a szomszéd srác klimpírozása is zavart, de azt, hogy a zenei lustaságomat egy XIII. századi genti templomban bánom majd meg, magam sem hittem volna. Pedig ott, Gentben, majd később Bonnban és Milánóban a Budapesti Fesztiválzenekarnak szánt vastaps alatt mondanék valami olyasmit, mint Toldi a magyar vitézeknek. Bizony, jó lenne közöttük lenni.

Pedig ez csak egy ötnapos európai turné, és az ilyesmi az 1983-ban alapított zenekar életében, ha nem is mindennaposnak, de már rutinos kiruccanásnak számít. Kiszámolták, hogy egy évben mintegy 40–50 koncertet adnak külföldön, ami körülbelül száznapos távollétet jelent. Utazást, fellépést, idegen színpadot és közönséget, amely ugyan mindenhol ugyanaz, de mégsem: mindegyiket meg kell szólítani és szóval tartani a koncert végéig. Legyen az temperamentumos dél-amerikai vagy hűvösebb, távolságtartóbb japán. Szerencsére a zene nem ismeri a bántó akcentusokat, a szokatlan gesztusokat, a párbeszéd pillanatok alatt létrejön.

Az ötnapos turnéra Liszt Haláltánca mellett Mahler első szimfóniáját viszik, ami nem kis mulatság, hiszen majdhogynem száz tagra nő így a zenekar létszáma. Úgy kell elképzelni őket, mint egy amőbát, magyarázza Fischer Iván: hol kicsi, hol nagy. Ahogy a műsor kéri. És úgy épül fel, mint egy hagyma: belül az állandó tagokat kitevő mag, és ezekre rakódnak rá újabb és újabb héjként a különféle szerződéssel rendelkezők, akik nem ritkán csak egy-egy turnéra kísérik el a zenekart. De most mintegy száz zenész özönli el a ferihegyi repteret, s én már a bejáratnál megpróbálom kitalálni, hogy vajon ki tartozhat a zenekarhoz. A találgatásnak persze nincs sok eredménye, nincs olyan, hogy fesztiválzenész-típus: éppúgy zenész a kigyúrt felsőtestű trombitás, mint az ősz hajú hegedűs, az álmodozó szőke vagy a színes bőrű ütős. (Némi rutint azért szerzek a pár nap alatt: a hegedűsöket már a tok nélkül is felismerem. Egy kis forradásszerű folt van az álluk alatt, ott, ahol a nyakukhoz szorítják a hangszert.) Az egész inkább egy gimnáziumi osztálykiránduláshoz hasonlít, és szinte lélegzetelállító követni a folyamatot, hogy miképpen lesz ebből a zsibongó, sokszínű társaságból fokozatosan profi csapat a színpadon.
Kézipoggyászként csak a cselló alatt jöhetnek szóba a hangszerek, a többi teherautón érkezik. Öt tonnát is kitesz ilyenkor a felszerelés, árulja el Zentai Róbert, a zenekar mindenese. Ő talán az együttes leghiggadtabb tagja, de szükség is van a nyugalmára, hiszen neki kell megoldania az olyan helyzeteket, mint amikor Frankfurtban lemaradnak a tengerentúlra szánt hangszerek, vagy amikor a határon derül ki, hogy éjfél után Svájc bezár, vagyis sem ki-, sem belépni nem lehet. De most minden olajozottan működik: ahogy beérnek az épp aktuális terembe próbálni a zenészek, a hangszerek már a pódiumon várják őket.

A próba egyébként elképesztő élmény. Ekkor lesz az iszonyú hangkaválkádból (a terem minden zugát elfoglalják, hogy bejátsszák, bemelegítsék magukat) valamiféle rend. Fischer aprólékos, fegyelmezett munkával szedi szét a szólamokat, hihetetlen türelemmel rendezi egymáshoz a megfelelő hangokat, ütemeket. Instrukciói nyomán lassan meg tudom különböztetni a különféle hangszereket, kiviláglik egy-egy futam fontossága, hangulata, ereje. (Ezért is tervezik, hogy az interneten nyilvánosan követhetővé teszik a Fesztiválzenekar próbáit. Így lehet ugyanis a legkönnyebben kinevelni az értő közönséget.) És amiket mond… Gentben, egy régi templomban – amely már kórházként is szolgált, s mára koncertteremmé alakult – „farmotoros” zenekart állít be. Mivel leghátul elfogytak a mennyezetre függesztett, hangterelő falak, arra kéri a bőgősöket és ütősöket, hogy kezdeményezőként lépjenek fel, különben lemaradnak. Bonnban, a régi, hatalmas konferenciateremben energiát kér, „olyanok legyetek, mint Popey és a spenótja”, és azt is, hogy „egyszerre lohadjon a lelkesedés” a megfelelő tételnél. Milánóban, a konzervatórium Verdi Termében pedig az ütősöket kéri, hogy lehetőleg ne egyék meg a zenekart. De itt válik világossá, hogy a jó karmester nem a tökéletességet keresi megszállottan és nem is azt várja el a zenészeitől. Inkább legyenek olyanok, mint a sas, aki az áldozata fölött kering: legyenek készek lecsapni rá. De igazából a keringés, a vadászat izgalma az érdekes. Ebben éled fel a mű.

És ő az, aki külföldi zenészeket hív a csapatba, mert kell a vérfrissítés. Az új és új kihívás. Így marad nyitott és befogadó a Fesztiválzenekar. Most többek között olasz a koncertmester (GiovanniGuzzo), amerikai az első ütős (Gilliam Jauvon), horvát a Lisztmű szólistája, a zongorista Dejan Ladic és amerikai a hongkongi születésű Palmer Barnaby, aki Fischer füleként szolgál. A karmester-tanítvány a nézőtérről jelzi a próbán, ha nincs valami rendben, megbillen az egyensúly, késnek a szólamok. A frissítésen túl másért is szükség van a külföldiekre, hiszen ragyogó ugyan a magyarországi zeneképzés, de nem egyenletes. Bizonyos hangszerek (leginkább a fúvósok közül) fájóan hiányoznak.

Az eredmény nem is marad el. Tombol a közönség Belgiumban, Németországban és Olaszországban. Zúg a vastaps, dobognak a lábak. És ilyenkor már semmi sem számít, csak a siker.

– Kicsinyes dolog lenne, ha folyton azzal foglalkoznánk, hogy mennyi támogatást kap a zenekar – magyarázza Fischer. A támogatás néha nő, néha csökken, mint most is, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy a zenekar fáradhatatlanul, utazó nagykövetként járja a világot, viszi el a város és az ország hírét, öregbíti a hírnevét. Még olyankor is, amikor kicsit ciki nyugaton magyarnak lenni a politika miatt, viszi és adja át az értékeket. S talán akkor lenne igazán jó a magyar kultúra helyzete, teszi hozzá, ha a döntéshozóknak nem csupán a tűzoltásra jutna mindig és örökké energiájuk, hanem a már működő, rendben lévő dolgokra is.

Papp Sándor Zsigmond, Népszabadság