Váltás mobil nézetre

Aki muzsikusokat akar beskatulyázni, annak a tulajdonában van a biztos kudarc receptje. De ha a kudarc nem is biztos, a kategóriákba szuszakolás legalábbis magában hordja a veszélyt, hogy általa túlságosan leegyszerűsítünk bizonyos kérdéseket. Most mindazonáltal mégis erre teszek kísérletet, amikor három karmestert javaslok a dicsőség csarnokába.

Mindhárman magyarok és egy tekintetben mindhárman hasonló vonásokkal tűnnek ki; ilyen jellemző tulajdonság, hogy mindhárman nagyon rigorózus alapossággal készítik elő produkcióikat (módszereik különbözők: a fegyelmezőtől a demokratikusig terjednek), mindhárman olyan intenzitás megteremtésére képesek a hanglemezstúdióban, amilyet mások a hangversenyteremben is megirigyelhetnek, és mindhármukban megvan az a ritka képesség, hogy az, amit létrehoznak, „vadonatújnak” tűnik. Az én magyar karmestertrióm tagjai: Reiner Frigyes, Széll György és Fischer Iván. Úgy érzem, mindhármukat megérintette az igazi nagyság és mindhárman rendkívül jelentős és maradandó hozzájárulásokkal gazdagították a lemezkatalógust. Mindhárman új mércét állítottak. Reiner Frigyes három nagy amerikai zenekart vezetett – a Cincinatti Szimfonikusokat (1922-31), a Pittsburgh-i Szimfonikus Zenekart (1938-48) és a Chicagói Szimfonikus Zenekart (1953-63) – és vezetése alatt mindhárom együttes játékának színvonala új magaslatokra emelkedett. Chicagói éveit – amelyeket az RCA-nál készített lemezei gazdagon dokumentálnak – kivételes eredményeket felmutató karmester-zenekar viszony jellemezte. Reiner – Chicago/Living Stereo – lemezei közül például a Richard Strauss-szimfonikus költeményekből készültek, egy tökéletesen szabályozott belső egyensúllyal működő zenekart mutatnak: elegáns vonóshangzással és erőteljes rézfúvósokkal (ez egyébként mindmáig jellemző tulajdonsága a zenekarnak) és hajlékony, rugalmas fafúvósokkal. Hallgassák csak meg a Salome „Hétfátyoltáncát”, és érezni fogják, ahogy a zenekar izgalmas játékától felgyorsul a szívverésük, olyan zenekari hangzást fognak hallani, ami nem csupán virtuóz (kivált az oboa és a fuvolaszólam), de túl ezen olyan atmoszférát teremt, amely szinte kézzelfogható. Megengedjük, lehet, hogy Reiner egy igazi szörnyeteg volt, de vezényelni, azt tudott!

Ami azt illeti, Széll sem volt az a szelíd kisbárány, és ő is hasonló hangsúlyt helyezett a zenekari fegyelemre és a technikára, amikor 1946-ban átvette a Clevelandi Zenekar vezetését. Módszerei, vezetési stílusa, a muzsikusok kirúgása és szerződtetése, az általa alkalmazott szigorú drill, mai szemmel elfogadhatatlan lenne, nem is tűrné el senki, de egy évtized leforgása alatt olyan zenekara lett, amelynek, ha egyáltalán akadt, akkor sem sok vetélytársa volt a nemzetközi hangversenyéletben. És a zenekar Széll – 1970-ben bekövetkezett – halála után is még sokáig őrizték a hagyatékát. Ugyanúgy, ahogy a chicagóiak Reinerét. Nem hiába mondta Széll egyik utóda, Christoph von Dohnányi: „Mi adunk egy jó koncertet, Széll György pedig kap érte egy jó kritikát.” Széll hanglemezei kiállták az idő próbáját. Hangsúlyozott precizitása olyan tárgyilagos megközelítése a mai közönség kívánalmainak is megfelel. Érdekes módon, amikor Széll Európában készített felvételeket, (például a Berlini Rádiózenekarral vagy a Concertgebouw Zenekarával), lemezein azt a melegséget halljuk, amelyek clevelandi felvételeiből annyira hiányzik – hallgassák csak meg a Strauss-dalokat Schwarzkopffal, vagy az első Brahms zongoraversenyt Curzonnal és a londoni szimfonikusokkal, netán Sibelius második szimfóniájának amszterdami felvételét. Ezeken Széll minden említett erénye mellett ott van lefegyverző embersége. A Széll által készített számos lemez közül különösen nagyra tartom a Schumann-szimfóniákból készült úttörő albumot, amelyek egy nagy formátumú zenekart mutatnak csúcsformában.

Ami a mai kort és a kortárs karmestert illeti, Fischer Ivánt sok olyan tulajdonság jellemzi, amely nagy magyar elődeit is kitüntette – a pontosság, a zenekari színek rendkívül széles spektruma, a frazeálás eleganciája és a kifejezés ereje – ám ő teljességgel másképp teremti meg tekintélyét a pódiumon. Az (1983-ban Kocsis Zoltánnal együtt alapított) Budapesti Fesztiválzenekar élén ő inkább első az egyenlők között, kapcsolata a zenekarral nem a hagyományos -maestro-zenekari zenész – kapcsolat. A Budapesti hangversenyfelvételen az egész zenekar bezsúfolódott a technikai helyiségbe, hogy meghallgassa az eredményt. Mint egy kamarazenekar, a ma működő egyik legjobb zenekar, és ha csak a negyven évnél fiatalabb együtteseket nézzük, alighanem a legjobb. Fischer a Channel Classics számára készített, varázsos hangzású lemezei egytől egyig szenzációsak, és még egy olyan mindenki számára ismerős zenemű esetében is, mint Beethoven Pastorale szimfóniája, az ember úgy érzi, mintha a mű újjászületne e kitűnő muzsikusok előadásában. De hallgassanak bele bármelyik Mahler-szimfónia felvételükbe , karakteres és egyedi zamatú játékot fognak hallani. És – aki rendszeresen látogatja hangversenyeiket, az tudja – a BFZ és Fischer Iván soha nem okoz csalódást.

Klikkeljen ide, ha szavazni akar, hogy Reiner Frigyes, Széll György vagy Fischer Iván bekerüljön a Gramophone 2013-as dicsőségcsarnokába.