Váltás mobil nézetre
BFZ1

Sokféle érzéssel lehet egy hangverseny végén kisétálni a teremből. Az évek során jöttem már ki a Konzerthaus kapuján izgatottan, lenyűgözötten, kimerülten, elragadtatottan, mélabúsan és udvarias kimértséggel is, de kevésszer éltem át olyan melegséget és feltöltődést, mint ami a Budapesti Fesztiválzenekar csütörtöki koncertjén a pódiumról áradt. Az ilyen koncertek miatt jár a közönség hangversenyre, és nem mindenki csak vacsorafőzés közben nyomja be a Spotify-t vagy rak fel egy lemezt a reggeli dugóban. Van valami varázslatos abban, amikor egy élő koncerten minden összejön, és aznap este nagyjából össze is jött minden. (Bachtrack/Chanda VanderHart)

A Budapesti Fesztiválzenekar harminc éve alakult meg Fischer Iván gondos keze alatt, azóta pedig legendává nőtte ki magát, eggyé a legjobbak közül, akik valaha a világ nagy pódiumaira léptek, és a még viszonylag fiatalkorú zenekar efölött érzett büszkesége kézzelfogható. Az embernek nincs az az érzése, hogy a zenészek itt csak robotolnak, hogy mindennap ledarálják a munkaadagjukat, pedig ez esetenként még a legnevesebb európai zenekarok játékát is valamennyire áthatja. A muzsikusok mind fizikálisan, mind lelkileg a zenével vannak elfoglalva. Már a nyitószám, Schumann Manfred nyitánya alatt is bármilyen karmester és közönség tetszését elnyerte volna a bőséges hangzás, a széles dinamikai skála, az élettől duzzadó játék.

Ezután Schiff András csatlakozott a zenekarhoz, hogy eljátsszák Johannes Brahms 1. zongoraversenyét, amely majdnem olyan szövevényes és bonyolult, mint Schiff viszonya szülőhazájával. Nagy port kavart, amikor Schiff nyíltan kijelentette, hogy többé nem lép fel Magyarországon a reakciók miatt, amiket akkor kapott, amikor 2011-ben arról beszélt, hogy Magyarország szerinte antiszemita fordulatot vett. Így a magyar zenekar és szólista bécsi találkozójának kimondottan súlya volt. A hosszú, szövevényes, kacskaringós, hemioláktól nyüzsgő Brahms-műben Schiff a tőle megszokott módon végig különös figyelmet fordított a hangformálásra, a kifejezés tisztaságára és a nagyformák érzékletes felépítésére. A közönség elismerésképpen többször lelkesen visszatapsolta, és már az első rész után sem volt senkiben semmi hiányérzet.

A nagyszerű és találóan megválasztott műsor második felében viszont számonként váltották egymást Dvořák szoprán és alt hangra írt duettjei, valamint három tétel Smetana Má vlast (Hazám) című szimfonikus költeményéből. A Dvořák-duettek énekszólamait az együttes női tagjainak nagy része kórusban énekelte, megkísérelve bizonyítani a sejtést, hogy ha egy zenekar tud együtt énekelni, akkor tud együtt játszani is. Kár, hogy nem lehettem jelen az énekesek kiválogatásánál, ami, gondolom, valahogy a következőképpen történhetett. Fischer: „Nagyszerűen szól a Paganini-caprice, már csak az a kérdésem, hogy megy az éneklés, és hogy esetleg nem tudná-e bővíteni a hangterjedelmét egy mély F-fel?” A Cigánydalok és a Bibliai dalok kivételével Dvořák vokális műveit továbbra sem játsszák sokat, noha vannak duettjei, amelyek különösen gyönyörűek a maguk melankolikus egyszerűségében. Nagyon meggyőző volt, ahogyan a vidéki képek szerelmes hajadonjai, daloló csalogányai, a koszorúk az asztalon, a tetőn éneklő madarak, a faágról a földre hulló almák ezeknek a zeneileg nagyon mély, de laikus énekeseknek a hangján szólaltak meg.

Smetana programzenéje olyan, mintha csak egy elveszett film háttere volna, és hát végül is erre való a programzene; a zenét az általa kommentált történet ismerete nélkül talán nem is lehet teljes mértékig méltányolni. A Z českých luhů a hájů (Cseh erdőkön és mezőkön) elképesztő finoman megmunkált kromatikus mini-fúgák és összetett táncritmusok segítségével festi le a haza tájait. A Šárka pedig a hajadonok háborújának cseh legendáját meséli el, amely szól bosszúról, szerelemről, táncról és véres árulásról (ebben a sorrendben). Mind a hősnőt, mind az őrülten beleszerető Ctiradot a maga vezérmotívuma segítségével mutatja be. Különösen hatásos a pillanat, amikor Šárka bosszút esküszik minden férfiak ellen, sötét, disszonáns és baljós „kürtszó” kíséretében. A sorozat legismertebb darabja, a Vltava (Moldva) a természet magával ragadó és vidám hangjait utánzó megoldások miatt lett elismert, amelyek végighullámzanak a folyóból kiindulva az azt körülvevő természeten, és beleolvadnak a táncoló emberforgatagba.

A Budapesti Fesztiválzenekarból egyre csak áradt a mély elragadtatottság, a melankólia és könnyedség; az együttes életerősen, szívből és elbűvölő ügyességgel játszott a zenével teljes mértékben azonosuló alapító és karmester vezénylete alatt.