|
A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye
Borisz Berezovszkij (zongora), vezényel: Dmitrij Kitajenko
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2009. szeptember 27.
Hacsaturjan és Sosztakovics jól megfér egymással bármely koncertműsorban, hiszen mindketten az orosz zenetörténet szovjet korszakát képviselik, mondhatnánk - de már ez a bevezető állítás is sántít, azon egyszerű okból, mivel Aram Hacsaturjan nem orosz volt, hanem örmény. Ez azonban a kettejük közti különbségek sorában csak a felszínesebbek közül való. Lényegesebb, hogy míg az 1906-os születésű Dmitrij Sosztakovics közismerten konfliktusos viszonyban állt a sztálini rendszerrel, a nála három évvel idősebb Hacsaturjan a jelek szerint lojálisabb volt, noha ő is kapott a hatalomtól politikai hátterű esztétikai dorgálást. A legfontosabb eltérés azonban kettejük között részben stiláris természetű, részben a minőséggel kapcsolatos: Hacsaturjan 19. századi gyökerű, konzervatív zenét írt, ellentétben Sosztakoviccsal, aki viszont a műveiben megmutatkozó erőteljes Mahler-hatás ellenére is túllépett a századfordulón, és vérbeli 20. századi idiómát beszélt, magasabb rendű, egyénibb hangú művekben, mint pálya- és kortársa. Így aztán egy olyan hangversenyen, amely kettejük opuszait állítja párba egymással, a kontraszt jóval erősebb, mint a rokon vonások felfedezésének élménye.
A Budapesti Fesztiválzenekar szeptember végi Hacsaturjan-Sosztakovics-hangversenyein két orosz muzsikus vendégszerepelt: a produkciókat Dmitrij Kitajenko vezényelte, szólistaként pedig régi ismerősét, Borisz Berezovszkijt üdvözölhette a magyar közönség. A negyvenéves zongorista, a Budapesten is kedvelt Eliszo Virszaladze egykori növendéke, Hacsaturjan Desz-dúr zongoraversenyét adta elő az első részben. A mű egyik fontos tulajdonsága a népiesség, a másik azonban a darab hangzásának dimenzióival, hangszerkezelésének módjával kapcsolatos. Harsány, túlfűtött zene, fegyelmezett formálás helyett sok improvizatív elemmel, s van valami nyers, már-már brutális abban, ahogyan a szerző kérkedik a zenekar vaskos szimfonizmusával és a boszorkányosan nehéz zongoraszólam robusztus virtuozitásával. Ízlés dolga, nyilván az ilyen zene is szerethető, mindenesetre a műsorfüzetet lapozgatva meglepetten olvastam Halász Péter ismertetőjében, hogy egy ideig még a múlt század egyik legkifinomultabb ízlésű művésze, Artur Rubinstein is műsorán tartotta ezt a monstrumot. Persze érthető, hogy miért: hatásosan lehet vele csillogni, sikert aratni. Hasonló okból játssza Berezovszkij is. Hozzá, úgy hiszem, igen jól illik ez a kompozíció. Borisz Berezovszkijt eddigi budapesti koncertjei és hanglemezfelvételei alapján pompás virtuóznak ismertem meg, ám úgy tapasztaltam, inkább felületes, mint elmélyült gondolkodású művész, sőt hallottam olyan koncertjét is, amelyet feltűnően félvállról vett, és ez meglátszott az eredményen. Az általam hallott szeptember 27-i hangversenyen nagyon komolyan vette feladatát: hatalmas lendülettel játszotta a nyitótételt, érzékeny, szabad, fantáziáló modorban fordult a rögtönzésszerű részletek felé, és általában véve elegánsan, mutatósan, pontosan zongorázott. Élvezettel merült el a melankolikus lassú tétel, az Andante con Anima nagyszabású, érzelmes fokozásaiban, és hatalmas iramot diktált a szilaj finálé tánckarakteréhez érve. Egy szó mint száz: a legtöbbet, legjobbat hozta ki Hacsaturjan Desz-dúr zongoraversenyéből. A lelkes tapsra válaszolva a zárótétel egy részletét meg is ismételte.
A hangverseny második részét kitöltö Sosztakovics-mű, a több mint egy órás 11. szimfónia vitatott kompozíció: máig nem egyértelmű, hogy a zeneszerző valóban az orosz történelemben oly fontos, forradalmi 1905-ös esztendőnek állított-e emléket benne, mint azt a partitúra alcíme hangoztatja, vagy netán az 1957-ben komponált alkotás az 1956-os magyar forradalom tragikus kommentárja. Ugyanígy nem állapítható meg, hogy a négy egybefüggő tételben felhangzó munkásmozgalmi dalok idézésének mélységes kiábrándultságot tükröző módja az 1905-ös események sötét végkifejletéhez illik-e, vagy a kommunista rendszerrel kapcsolatos teljes csalódottságot tükrözi. Szolomon Volkov híres könyvében, a Testamentumban persze Sosztakovics arról vall, hogy egész pályafutása során kettős életet kellett élnie, s így legtöbb művének van egy nyilvánosságra hozott és egy igazi, eltitkolt jelentése - de a dolgok iróniájához tartozik, hogy maga a Volkov-könyv is igazolhatatlan eredetű szövegeket tartalmaz, sokak szerint hamisítvány. Szerencsére sem a közönségnek, sem a kritikusnak nem az a dolga, hogy egy-egy zenemű történelmi és politikai tartalmait, illetve azok erkölcsi vonzatát firtassa, elég, ha arra válaszol: szerinte szép-e, jó-e az a muzsika, amely megszólalt. A Fesztiválzenekar szuggesztív, igényes előadásában a g-moll szimfónia egyszerre hatott nagy jelentőségű, s ugyanakkor problematikus alkotásként. Dmitrij Kitajenko, Hans Swarowski legendás osztályának növendéke, az 1969-es Karajan-verseny győztese nem nagy karmester-egyéniség, de jó szakember, s a Sosztakovics-szimfóniák elkötelezettje, aki éppen jelenleg dolgozik az összes mű felvételén. A partitúrában való otthonossága érzékelhető is volt a 11. szimfónia hallgatásakor: a mű színei és karakterei, a sok dermedt, álló hatású piano, a menetelő szakaszok kemény ritmikája, a fugátók ereje, a drámai kontrasztok élessége - mindez méltó módon jelent meg olvasatában. Ugyanakkor Kitajenko vezénylése nem terelte, mert nem is terelhette el a figyelmet a 11. szimfónia sokszorosan tagolt nagyformájának alapvető jellegzetességéről; arról, hogy itt (mint Sosztakovicsnál máskor is) egy eredendően irodalmi, elbeszélő típusú formai logika érvényesül, s ezt a zenei forma megfeleléseihez és lekerekítéseihez szokott arányérzék nehezen követi. Mindez azonban, s ezt nem árt megismételni, nem az előadás hiányossága, hanem a mű jellegzetessége.
Csengery Kristóf, Magyar Rádió Új Zenei Újság
2009. október 4
 
|
