Figaro, az életöröm ünnepe

A Fesztiválzenekar, Fischer Iván és a remek nemzetközi szereplõgárda újra egy csodálatos produkcióval ajándékozta meg a Mûvészetek Palotája közönségét. Még nem felejtettük el, hogy fél évvel ezelõtt, múlt év novemberében ugyanitt, ugyanilyen szcenírozott változatban kaptunk már egy nagyszerû Mozartot, a Cosi fan tuttét. Most a Figaro házassága kápráztatott el, adta a magasrendû életöröm s a meghatóan szép muzsikálás remek estéjét.

Kezdem a rendezésnél. Már csak azért is, mert talánnyal állunk szemben. Ugyanis sem a mûsorfüzet, sem a tájékozott pesti közvélemény nem ad arra választ, hogy a MÜPA szánt szándékkal, jóformán tenyérnyire „zsugorított” színpadán ki volt a rendezõ, s mivel szemben a szokásokkal a zenekar sem az árokban, hanem a pódiumon foglalt helyet, hogyan is fért el az egész produkció. Méghozzá remekül! Nem tudjuk, kinek, kiknek köszönhetjük a pompás rendezést, bár sejtésünk van róla, hogy ez alkalommal a rendezõ feladatát is a dirigens Fischer Iván vállalta magára. Õ maga, hol ülve, hol állva (ha jól láttam, végig partitúra nélkül) maga is a színpadon vezényelte a zenekarát.

Több mint kétszázhúsz éve, hogy a bécsi Burgtheaterben, 1786 májusában felcsendült a Lorenzo Da Ponte szövegére készült (pontosabban Beaumarchais fõúrpukkasztó komédiájából csinált librettó alapján írt) muzsika. Azóta remekebbnél remekebb elõadókkal – Erich Kleibertõl Furtwänglerig mindenkivel – hallottuk a mûvet, ismerjük híres melódiáit, eligazodunk nyakatekert komédia útvesztõiben; a Figaro jó értelemben vett populizmusa miatt talán még jobban, mint a többi felülmúlhatatlan Mozart-opera életünk, zenei mindennapjaink részévé vált. Annyira közülünk valók ezek a színpadi alakok, úgy szeretjük a talpraesett, magát mindig feltaláló Komorna-Susannát, együtt ravaszkodunk a furfangos borbélyból nagyúri lakájjá lett Figarónkkal, amint együtt könnyezünk a csapodár grófjában csalódott Grófnõ bánatával. Oly hétköznapi ez a történet – egész addig, amíg a commedia dell’artéból elénk lépett figurákat meg nem érinti az öröklétük ragyogását megadó Mozart-muzsika.

A zenekar – ahogyan ezt már megszoktuk a világ tíz legjobbja között lévõ Fesztiválzenekartól – ezen az estén is remekelt. Fischer karnagy egyébként nem híve az úgynevezett historikus elõadói felfogásnak, itt jóformán észre se vettük, hogy azért egy igen kicsi, Mozart-korabeli orkesztert alkalmaz, amelynek ugyebár az a nehézsége (veszik!), hogy mivel kevesebb zenész játszik, nem lehet a nagy szólamok hangtömegében elbújni, itt mindenkinek a maximumot kell nyújtania. Ez a muzsikálás áttetszõ, egyben a legnagyobbakat is megpróbáló pontosságot igényel. És mondjuk csak ki: igazi hálára kötelezett a karmester és az együttes, hogy olyan magával ragadóan, annyi odaadással játszottak!

Pedig hát, mi tagadás, az énekeseknél azért a múlt nagyjai között hallottunk Hilde Güdentõl Elisabeth Schwarzkopfig, Kiri Te Kanawáig, Cesare Siepiig feledhetetlenebb mûvészeket. Ezzel legkevésbé sem akarom ennek a Figarónak a szereposztását kritizálni. Azt hiszem, hogy a manapság összeállítható legjobb nemzetközi együttest hallottuk. Engem mindenekelõtt a két szoprán bûvölt el. A kanadai születésû, New Yorktól Bécsig mindenhol hatalmas sikerrel éneklõ Dominique Labelle Grófnõként a tõle elvárható remek produkciót hozta. A meglepetést Susannaként a csak pár éve budapesti operista Váradi Zita jelentette. Persze tudtuk róla, hogy jeles énekes, ráadásul kitûnõ színész és bájos jelenség. Ezen az estén azonban túlnõtt saját lehetõségein, nemcsak ko­mornája, hanem egyenrangú partnere volt a világhírû Grófnõnek. Tiszta, fiatalos hangjával, de remek komikaként is nagyszerû perceket szerzett a közönségnek.

Marco Vinco napjaink egyik legjobb Figarója. A Susanna–Figaro nyitókettõsben már megmutatta minden erényét, pompás, telt zengésû baritonját, remek zenei karikírozó képességét. Az opera egyik alapkonfliktusát exponálja a „plebejus ravaszsággal a nagyúri erõszak ellen” motívum – amikor a menyasszonyára kacsintgató grófnak üzenve elénekli a remek Se vuol ballare signor contino (Hogyha tán grófuram vágyik egy táncra…) kezdetû dalt, ráadásul itt, az elõadásban meglepetést is kapunk. Mert bár tudjuk, hogy a háttérben szólnak a kürtök, mindenkiben úgy rögzült, hogy itt a pizzicato vonóskar kísér. Fischer Iván viszont – nem utolsósorban biztosan azért, mert remek kürtösei vannak – az áriát végigkísérõ kürtszólamot szólisztikusan kiemeli, pompás, újszerû hangzásképet állít elõ. A hatalmas finálén kívül bizonyos, hogy az opera csúcspontja a két szoprán második részbeni (az eredeti felosztás szerint harmadik felvonásbeli) teljesítménye. A gyorsan hervadó nászt, a tûnõ szerelmet sirató áriájában Labelle a legnagyobbakkal egyenrangú teljesítményt nyújt, ennél szebben csak Susanna-Váradi Zitával együtt énekel a századik hallásra is varázslatosan szép levélkettõsben.

A fiatal – súlyos szerepéhez kicsit túl fiatal – Markus Werba jó énekes és valószínûleg az évek múltával még sokkal jobb lesz, most még az erõszakos és csapodár gróf szerepében a kívánatosnál némileg világosabb baritonjával nem volt elég fenyegetõ, néha nem tudta felvenni a mérkõzést sem Figaróval, sem a Grófnõ–Susanna pazar kettõsével. És akkor még nem dicsértük meg a berlini Katharina Kammerlohert, aki remek Cherubinót énekelt (akkor is, ha nyilván a karmester felfogásából gyönyörû románcát a szokásosnál gyorsabb tempóban adta).

A zenében s rendezésben egyaránt pazar finálé a szerepek kavargó víg­operai cserélgetése, a csapodár és erõszakos gróf játékos megbüntetése s végül a záró nagy együttes életerõtõl pezsgõ pompás életképben azt üzeni nekünk – mintha csak a Cosi fan tutte elõképe lenne – hogy hiszen csak játék volt az egész –, olyan játék, amit a csodálatos Mozart-zene egy egészen kiváló elõadásban ezen az estén mindnyájunk elégedettségére velünk játszott.

Étienne Sax, Népszava
2009. március 14