Váltás mobil nézetre
Howard_Pyle_small

nol.hu Fáy Miklós
Dvorák: Ruszalka. Budapesti Fesztiválzenekar a Művészetek Palotájában

Egy nemzedéknyi operabarát felnőhetett anélkül, hogy találkoznia kellett volna Ruszalkával. Utoljára vendégjátékon játszották Pesten a darabot. Azelőtt meg húsz évig egyáltalán nem. Ahhoz képest, hogy Dvorák legnépszerűbb operája, Dvorák pedig mégsem olyan titokzatos és ismeretlen komponista, érthetetlen ez a tartózkodás. Vagy mégsem érthetetlen: ezt mutatta az évad, kétszer is randevúzhattunk az operával. Előbb a Metropolitan világközvetített egy jó, biztonsági előadást Otto Schenk rendezésével, amelyben csak az nem volt egészen világos, hogy a vízitündér miért éppen egy fa tetején énekel, az évad végén meg háromszor játszotta a Fesztiválzenekar, rendezés és fa nélkül, Fischer Iván vezényletével, anyanyelvű énekesekkel.

Hogy mennyire fontos az anyanyelv, az csak akkor lett világos, amikor a szokásos zenebarátjátékot játszottam, az opera legnagyobb slágerét hallgattam, vajon ki hogyan énekli, ki a legjobb, Renée Fleming vagy Anna Netrebko, és hamar kiderült, hogy sem-sem. Gabriela Benacková eleve egy osztállyal följebb indul, pusztán mert nem zenét énekel, hanem szöveget, nem arról szól az előadása, hogy milyen szép dallamot lehet írni erre az érdekes nyelvtörőre, hanem a szöveg hangsúlyai finoman átigazítják a zenei súlyokat, elevenebbé válik tőle az ária.

Ez érvényes az előadás egészére is, el lehet képzelni egyenletesebb énekesi teljesítményt, mint a veterán Peter Mikulásé, mert feltehetően óvatosabban kezdett, hosszú a darab, ne legyen baj a végén, de még ez a szólamok között el-eltűnő hang is érdekes volt, változatos és közvetlen. Nyilván kockázatos összehasonlítani egy közvetítést az élő előadással, de zenei szempontból, azt hiszem, a Metropolitan agyon lett verve, a zenekar dinamikusabban és odaadóbban vett részt a történetben, a két főszereplő énekesnő, Pavla Vykopalová és Jolana Fogasová eltérő felfogásban, de egyforma intenzitással vett részt a koncertszerű előadásban.

Fogasovának jutott az izgalmasabb feladat, mert két szerepet kapott, az első és a harmadik felvonásban ő volt a boszorkány Jezibaba, a kettő között meg a csábító hercegnő. A két szerepet két fellépőruhával választotta el egymástól a mezzoszoprán, és gesztusaival is kétféle jellemet rajzolt, egy mesebeli, varázsló banyát és egy mesebeli, gonosz csábítót, aki szívtelenül gázol át a beszélni nem tudó kis törékenységen. Ez utóbbit énekelte Pavla Vykopalová szinte mozdulatok és arcjáték nélkül, Ruszalkának ez a szerepe, szembesítenie kell minket embervoltunk kegyetlenségével.

Az volna a szép és logikus végeredmény, hogy Csipkerózsika álmának vége, bő száztíz évvel a bemutató után a Ruszalka végre a magyar zenekultúra részévé vált, egymással versengve adják elő a társulatok akár ezt, akár a többi Dvorák-operát. A taps és a fogadtatás nem erre enged következtetni. A Ruszalka hosszú, néha akadozik, minden szépsége ellenére nincs meg a hipnotikus ereje, amely a mintaként használt A Rajna kincsét biztosan tartja a közkincsek között. Foszlányok maradnak utána, szép foszlányok, a hárfaszólók vagy a végén a harsona különleges hangszíne. Az élmény, hogy legalább most tudjuk, mikor is éneklik el azt az operában, hogy Mesicku na nebi hlubokém. Lehet élni Ruszalka nélkül is. Talán mert tényleg ostoba hercegek és gonosz hercegnők vagyunk.