Váltás mobil nézetre
Budapest Festival Orchestra


Előre szeretném bocsátani, hogy egy himnusz esetében természetes folyamat, hogy az eredeti kompozíció átalakul, hiszen egy nemzet, amely himnuszát sajátjának tekinti, azt a kor és az ízlés változásaival gyakran tovább formálja.

A mai német himnusznak például igen kevés köze van Joseph Haydn eredeti, Ferenc császárt dicsőítő énekéhez. Különösen igaz ez, ha egy himnusz népszerű, ha gyakran éneklik. A magyar himnusz szövege és zenéje nagyon szép, teljes joggal szeretjük és érezzük magunkénak valamennyien.

A Himnusz keletkezéséről és fejlődéstörténetéről sokat írtak már, ehhez most csak a ritmussal kapcsolatos gondolataimat szeretném hozzátenni. Erkel művének két kéziratát ismerem, az aláírt, kórusos változatot, és az 1844-es pályázatra beadott, jelszavas, az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kórus-zenekari teljes művet.

A két dokumentum ritmusa különböző. Az első énekelt ütem „Isten, áldd meg”, és az ötödik ütem „Nyújts feléje” hangjai a teljes változatban pontozottak, hosszú-rövid-rövid-hosszú ritmusúak. A másik kéziratban, a kórusos változatban a ma közismert ritmust látjuk: hosszú-rövid-két egyforma. Ennek a különbségnek okait szeretném megvizsgálni.

Kölcsey 7-6 szótagszámú versét Erkel szünetek hozzáadásával és egyes szótagok megismétlésével (például: „bősé-éggel”) 8-8-ra egyenesítette ki. Bár Kölcsey gyönyörű aszimmetriája így elveszett, aligha volt más megoldás, hiszen abban a korban nem komponáltak még gyakori ütemváltásokkal. Erkelnek választania kellett. Döntésében, hogy a Himnuszt négynegyedes ütemekben komponálja meg, az is közrejátszott, hogy művét verbunkoselemekkel díszített magyaros lüktetéssel akarta megírni. A ma ismert változatban már csak az elő- és utójátékban maradt magyaros ritmusfigura, például a második és az utolsó ütemben, amely a szokásos lassú tempó miatt azonban kissé nehezen ismerhető fel. Próbáljuk csak az előjátékot kissé gyorsabban énekelni! Fel fogjuk ismerni a pontozott ritmus magyaros jellegét. Az eredeti teljes kézirat telis-tele van a verbunkosból ismert ritmusképletekkel, ezekbe illik szervesen bele a már említett pontozott ritmus az „áldd meg” és „feléje” szavaknál.

Mielőtt bárki rossz prozódiai megoldásnak tartaná azt, hogy az „áldd” rövid és a „meg” hosszú hangot kapott ebben a pontozott változatban, fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a tizenkilencedik század magyar zenéjében még senki nem törődött a hosszú és rövid magánhangzók megfelelő ritmusú megzenésítésével.

Ennek igényét először Kodály vetette fel a huszadik században. Egressy és Erkel korában még természetes volt, hogy egy adott zenei ritmusra szabadon alkalmaztak kissé más lüktetésű szöveget. Gondoljunk csak a Szózat „rendületlenül” szavának különböző elmondott és énekelt ritmusára!

Mindennek ellenére érdekes, hogy a kórusos kézirat kiegyenlíti az „áldd meg” hangokat rövid-hosszúból két egyenlő hosszúságú hanggá. Ezzel elvész ugyan a magyaros ritmus, javul viszont a prozódia és az énekelhetőség. Megkockáztatom, hogy Erkel nem is tekintette ezt változtatásnak, lehet, hogy úgy gondolta, a ritmus így is, úgy is énekelhető. Sőt, ha a Himnusz zenekari kísérettel hangzik el, a zenekar gondoskodni fog a magyaros, pontozott ritmusról akkor is, ha az énekesek inkább a szöveghez alkalmazkodnak.

Az idő múlásával azonban a zenekari kíséretből is kifogytak a magyaros elemek. 1938-ban Dohnányi Ernő új zenekari verziót írt, amelyben már egyenletes lépésekként haladnak a hangok, alig marad valami az Erkel által írt pontozott, verbunkosra emlékeztető ritmusokból. Dohnányi nyilván a mű imajellegét tartotta fontosabbnak.

Ezzel nem kerül ellentmondásba Erkel szándékával, akinél szintén nagy hangsúlyt kap az áhítatos hangvétel. Erkel egyrészt a „religioso” szóval határozza meg a Himnusz karakterét, másrészt eredeti zenekari kíséretét harangütésekkel indítja. A harangzúgást ma már nem halljuk, mert az kimaradt Dohnányi hangszereléséből.

Mint már említettem, minden nemzet alakítja saját himnuszát. Az utóbbi 50-60 évben Dohnányi kiválóan megírt hangszerelése vált elfogadottá. A tempó valószínűleg lelassult, hiszen az eredeti magyaros díszítések csak kissé gyorsabb tempó mellett hatnának jól, a mai korban megszokott változat inkább lassú kántálásra emlékeztet, mint verbunkosritmusokkal díszített imára.

Nem helyes tehát eredeti vagy hamis változatról beszélni himnuszunk esetében. Ezért a hangnem kérdésében is mindenkit óva intenék a túlságosan dogmatikus állásponttól. Ugyanis a tizenkilencedik században az „esz” hang jóval mélyebb volt a mainál, tehát ha ragaszkodunk az eredeti hangnemhez, most az eredetinél magasabban énekelnénk a Himnuszt. Az a gondolat, hogy az igen nagy hangterjedelmet igénylő dallamot könnyebb mélyebben énekelni, igaz, tehát a javaslat, hogy transzponáljuk mélyebb hangnembe a Himnuszt, hogy ezáltal többen énekelhessék tisztán a dallamot, szerintem jó és hasznos döntés.

Semmit nem hamisítunk meg ezzel, a Himnusz, amely már keletkezése korában is alakult, változott, ma a mai magyar nemzet tulajdona, valamennyiünk közös népéneke.

Fischer Iván, Népszabadság