Váltás mobil nézetre

Évindító koncertjét tartotta a Budapesti Fesztiválzenekar a Művészetek Palotájában: a múlt hét végi három hangverseny műsorválasztása is az új esztendő köszöntésének szándékát igazolja.

A pénteki előadással jártunk, amelyet szokatlan felütéssel indított Fischer Iván zeneigazgató: az első darab előtt a zenekar fúvósai valamiféle ragtime-nótát játszottak pár percben. Remekül szólt, kedves ötlet is a kissé megkésett újévi koncerthez, amint jó választás az első darab, Sosztakovics úgynevezett II. Jazz-szvitje is, az orosz mester filmzenéiből feltehetően az ötvenes években összeállított zenekari mű néhol rajzfilmes bolondozásaival, mulatságos gegjeivel. A kutatások feltárták, hogy volt egy „valódi” második szvit is, amely elveszett, később tévesen nevezték el ezt a művet így, az újabb, hitelesnek tekintett címe Szvit varieté-zenekarra. Akárhogy is, zenei ötletekben, vidámságban és líraiságban éppúgy bővelkedő darab, az együttes pedig pezsgő, élénk és pontos játékkal adta elő.

Ez után következett az a mű, amelynek eredeti szólistája feltehe­tően a szinte teltházat vonzotta – Janine Jansen holland hegedűművész betegsége miatt azonban lemondta a koncertet. Helyette Liza Ferschtman szintén holland – bár orosz származású – muzsikus érkezett, hogy Bernstein Szerenádját játssza. A kvázi-hegedűverseny voltaképpen Platón A lakoma című írásának programzenei feldolgozása – ezzel is illeszkedve az újévi tematikába, bár a szerelem mibenlé­tét boncolgató eredeti csak kis túlzással kényszeríthető ide –, vérbeli huszadik század közepéről való alkotás, furcsa hangszínekkel, virtuóz szólórészekkel. Ferschtman kiválóan hozta a hol „részeges”, hol elmerengő, megint máshol szuggesztív hegedűszólamot – a negyedik tétel egész egyszerűen gyönyörű lírai muzsika, remekül tolmácsolva. És még a zenekar csellói felől érkező „recsegő” zaj sem tudott belezavarni az áhítatba.

A szünet után Rahmanyinov II. szimfóniájával folytatódott a hangverseny, amelyről sokszor sokan leírták, hogy bár huszadik századi zene – a mester 1908-ra készült el vele Drezdában –, valójában igencsak átlóg a 19. századból. Végső soron megírásának ideje még a boldog békeidők, a „hosszú 19. század” lecsengése, noha akkorra már jelentkeztek az új irányzatok, főképp Nyugaton. Ám ez a szimfónia igazi neoromantikus indázás, klasszikus gyöngyszem, az orosz szimfonikus hagyomány továbbvitele szonátaformával, visszatérő motívumokkal, a második helyet elfoglaló scherzóval. Ez már talán az újévi lecsengés, megnyugvás a koncertprogramban? Lehetséges, ám a kissé Wagnert idéző utolsó taktusok a fináléban – masszív rezesekkel – mégis fölébreszt bennünket a merengésből, s az is biztos, hogy a különösnek tűnő műsor a teljesen eltérő darabok párosításával mégiscsak jó ötlet volt.

magyarhirlap.hu