Váltás mobil nézetre
Prom 52_CR_BBC Chris Christodoulou_1

bachtrack.com; by Gavin Dixon

Meleg hangzás, lekerekített frázisok, méltóságteljesség és parádés játék: ha Brahmsról van szó, Fischer Ivánnak nagyon pontos elképzelései vannak, tudja, mit akar. Ezekben az előadásokban rendkívüli szerepet kapott a pillanat, az epekedő, sóvárgó klarinétszóló, az elhaló vonós refrén. Mindez fesztelenül, lazán szólt, ám sosem indokolatlanul, nagyon is a helyén volt. Mindvégig érződött a struktúra anélkül, hogy bármi nyoma lett volna a merevségnek. Akinek hiányzott egy kis dráma, valószínűleg csalódott is egy csöppet. Szerencsére azonban Fischer és zenekara olyan elegáns és olyan gyönyörű játékot produkált, hogy abban nehéz lett volna bármit is kifogásolni: lehet, hogy víziója túlontúl egyéninek tűnik, de kitűnő prókátorként képviselte azt.

A harmadik szimfónia nemritkán zordnak, merevnek tűnik, szoros szövésű zenekari textúráját elnyomják a folyamatos dallamimpulzusok. Itt nem ez történt. Fischer gondosan formálta meg a nyitó hegedűfrázist, abszolút elsőbbséget biztosítva ennek a nyitódallamnak, és a zenei textúrákat erre a formára alakította. A kidolgozásban aztán elhagyta az abszolút átláthatóság szándékát, hagyva a zenekari textúrák belső működését, sűrűsödését és bonyolódását. A második tételben  Fischer rendre megszakította a zene áramlását, hogy érvényesülni hagyja az expresszív hegedűfrázisokat, amelyeket a megszokott tempók ellenében ható rubatókkal formált meg: extrém beavatkozással emelt ki kivételes szépségű momentumokat. A negyedik szimfónia szorosabb belső logikájú és több benne a belső dráma, mint a harmadikban, ami azonban nem zavarta Fischert abban, hogy ugyanilyen formán prezentálja. A második tételben szabályosan megállította az időt, hogy megmutasson egy-egy kifejező részletet, egy-egy elegáns vonósfrázist, vagy néhány ütemnyi bonyolultabb fafúvós-részt. A harmadik és a negyedik tételben aztán jött némi dráma, ami a hangverseny korábbi részeiben hiányzott. Fischer vezénylése soha nem vált verítékessé, és ott is lehetett érezni nyugalmát és kontrollját, ahol a tempók űzöttebbek  voltak. A fináléban a korálok derűs eleganciájáé volt az elsőség az őket kísérő és összekapcsoló gyorsabb textúrák fölött. És egy utolsó meglepetés Fischertől és zenekarától: a negyedik szimfónia után a muzsikusok kórussá rendeződtek át a pódiumon! Ráadásszámként elénekelték Brahms Abendständchen (Esti szerenád) című dalát  – maga az előadás nem volt ugyan különösebben briliáns, de az volt maga az ötlet, hogy ezt a meglepetésekkel teli estet ilyen meglepő módon fejezzék be.