Váltás mobil nézetre
Nikolai LuganskyPhoto: Marco Borggreve

Nyikolaj Luganszkij virtuóz és fiatalos, imádja a humort, de ha zenéről van szó, véresen komollyá válik. Február végén a Budapesti Fesztiválzenekarral játssza el Prokofjev 2. (g-moll) zongoraversenyét. És minden egy piros játékzongorával kezdődött. A Kultúrpart interjúja.

Rövidesen a Müpában muzsikál a Budapesti Fesztiválzenekarral. Hogyan gondol erre az utazásra?

Alig várom, nagyon szép emlékeket őrzök a magyar fővárosról, többször is jártam ott, és mindig nagy élmény volt. Legutóbb 2014-ben játszottam Budapesten és néhány vidéki városban, akkor is Takács Nagy Gábor vezényelt, és igazán örömmel gondolok vissza ezekre a koncertekre.

Önt a világ nagy zongoristái között úgy tartják számon, mint a legfiatalosabban gondolkodó, ugyanakkor a legkomolyabb virtuózok egyikét. Hogy látja, mi igaz ebből?

Nagyon nehéz az embernek saját magát kívülről látnia, de az biztos, hogy bár nagyon közel áll hozzám a humor, imádok anekdotázni, viccelődni – ahogy ez egyébként az orosz honfitársaimra általában jellemző – a zenében nem ismerek tréfát. Ha ott ülök a zongoránál, minden másodpercet nagyon komolyan veszek. Ilyenkor a zene iránti szenvedélyem elmos minden egyebet.

Azt olvastam, hogy amikor Tatjana Nyikolajeva, első és legfontosabb tanára tehetségeket keresett, akiket aztán sikeresen ki is nevelt, magáról kisgyerekként azonnal tudta, hogy egyike azoknak a bizonyos nagy tehetségeknek, akikkel érdemes foglalkozni.

Tatjana Nyikolajeva rengeteget koncertezett az egész világon már az ’50-es évek legelejétől kezdve. Szvjatoszlav Richter, David Ojsztrach és Rosztropovics mellett ő volt a legfiatalabb és az egyetlen női művész, akit azokban az években külföldön is engedtek szerepelni. A koncertélet volt a legfontosabb számára, és csak ezt követte a tanítás, amit szintén rendkívül komolyan vett. Különleges barátság alakult ki közöttünk, pedig majdnem ötven év volt a korkülönbség. Amit a legjobban megtanított nekem, az a koncertpódiumon való fellépés. Sokszor játszottunk ketten együtt két zongorán, azok a hangversenyek mindig óriási élményt jelentettek, és a bensőséges találkozások, amikor meghívta néhány tanítványát a lakására, és megmutatta a külföldön vásárolt lemezeit és a remek videókat egy-egy zenei nagyság koncertjéről, máig felejthetetlenek. Nagyon érdekelte a modern zene, a legújabb zenei kísérletek, ezekről akart hallani a fiatal tanítványaitól. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy minden új benyomást megbeszéljen velünk.

A szülei a tudományt választották hivatásul. Milyen területeken dolgoztak?

Apám fizikus, s ha jól tudom, a kutatási témája a magmágneses rezonancia fejlesztése. Ő még mindig dolgozik. Anyám biokémikus volt és a klorofill molekula kutatásával foglalkozott.

A zene mennyire volt jelen ebben a reál beállítottságú családban?

Nagyon is. Mindketten imádtak zenét hallgatni, tele volt a ház muzsikával. Apám tudott egy kicsit gitározni – ahogy a hatvanas években szinte minden orosz fiú –, és leginkább popzenét játszott. Persze voltak komolyzenei lemezeink is, de azt sohasem gondolták a szüleink, hogy a gyerekeik közül bármelyik muzsikus lehet, ez szóba sem került.

Hogy lett magából mégis világhírű zongorista?

Ez egy vicces történet. Apám egyszer hozott valahonnan egy kis játékzongorát, még arra is emlékszem, hogy piros volt. Amikor meg akarta mutatni, mit tud a zongora, és elkezdett játszani rajta, én öt és fél évesen azt mondtam, hogy teljesen hamisan játszik, és megmutattam, melyik billentyűket kell leütni, hogy jó legyen a dallam.

Honnan tudhatta öt és fél évesen, hogyan kell zongorázni?

Azt hiszem, egyetlen más hangszeren sem tudtam volna megmutatni, mi a helyes, de a zongorán olyan könnyű leütni a billentyűket és meghallani, mi az odavaló hang, hogy ezt máig természetesnek gondolom. Apám azonban nagyon csodálkozott, és hamarosan eldöntötték anyámmal együtt, hogy beíratnak egy zeneiskolába. Hát így kezdődött.

Budapesten Prokofjev g-moll zongoraversenyét játssza február végén. Milyen a kapcsolata a zeneszerzővel és a romantikus orosz zenével?

Természetesen nagyon fontos, hogy egy zeneszerző milyen kulturális háttérrel rendelkezik, de érdekes módon – ellentétben mondjuk Brahmsszal, Chopinnel, vagy Schumann-nal – Prokofjev esetében nincs akkora jelentősége annak, honnan jött. Őrá egész egyszerűen csak az jellemző, hogy egy óriási zseni volt. Ebből a szempontból pedig teljesen mindegy, hogy magyar, orosz, vagy francia zeneszerzőről van szó, tökéletes és még annál is jobb műveket írt. Az egész zenetörténetben, talán ha volt összesen húsz ilyen nagy zseni, akkor sokat mondok. De ne értsen félre, számomra nagyon fontos egy zenemű kulturális háttere, az orosz zenét ebből a szempontból természetesen nagyon közel érzem magamhoz: Csajkovszkij, Rachmaninov és még sok más orosz igazán a szívem csücskében van. Közülük viszont szerintem a legnagyobb Prokofjev volt. A 2. (g-moll) zongoraversenye az egyik legismertebb és legszebb darabja, amelyet sokan és sokfelé nagyon szívesen adnak elő a világban. Nem véletlenül, hiszen mindenkit levesz a lábáról. Pedig nem a Prokofjevtől megszokott derűs, optimista műről van szó, épp ellenkezőleg, ez egy drámai hangú darab, hiszen a barátja öngyilkosságát követően írta. Ezzel együtt csodálatos!

Nyikolaj Luganszkijt február 25-26-28-án hallhatja a közönség a Müpában, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjén.  Jegyvásárlás itt.

Az eredeti interjú a Kultúrparton jelent meg.