Váltás mobil nézetre
A Budapesti Fesztiválzenekar a Festival Hallban

Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar A kékszakállú herceg várával zárta a február 3-i Bartók-maratont a Művészetek Palotájában. BÓKA GÁBOR kritikája

Szűk két hónapja adtam hangot bizonyos mértékű csalódásomnak a Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényelte Bartók-koncertjeit követően. Akkori írásomat a következő mondattal zártam: „E nagyon várt Kékszakállú-előadás utólag sokkal inkább tűnik be nem váltott ígéretnek, mintsem megvalósult álomnak; reméljük, a februári Bartók-maratonon esedékes ismétlésig sikerül orvosolni hibáit.” Vasárnap tehát elérkezett a lehetőség a perújrafelvételre: még egyszer szembesülhettünk Fischer Iván Kékszakállú-olvasatával – s a mostani találkozás, igaz, ellenkező előjellel, de nem volt kevésbé zavarba ejtő, mint a decemberi.

Ha röviden akarnám összefoglalni a két előadás közti különbséget, a megszokott zsurnalisztafordulattal élhetnék, miszerint azt zongorázni lehetett – egyértelműen a mostani javára. Fogjuk meg a dolgot a könnyebbik végén: a siker egyik tényezőjének az bizonyult, hogy összehasonlíthatatlanul szerencsésebben sikerült kiválasztani a szólistákat. Mindenekelőtt a kékszakállú herceget illetően örülhettünk a decemberi szereposztás megváltozásának: Kovács István minden ízében kidolgozott, teljes értékű, nagyívű produkciót nyújtott, mely nem csak vokális értelemen volt több mint kielégítő, de a szerepformálás egészét illetően is bőven túl volt az első megközelítés szintjén. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert másfél esztendeje, a 3D-vel súlyosbított operaházi felújítás alkalmával az ő Kékszakállúja kapcsán is bizonyos kifogásokkal éltem; ezeket most, hogy egy aránytalanul üvöltő zenekar nem nyomta el a basszista hangját, valamint magukat rendezőnek és díszlettervezőnek nevező amatőrök nem zavarták meg az alakítás kiteljesedését, vissza kell vonnom. Kovács István tökéletesen adekvát Kékszakállú: a szólam fekvése mind a mélységekben, mind a magasságokban fedi az énekes hangi adottságait (az előbbiek mind tartalmasabban, sötétebben szólalnak meg hangján), személyiségéhez pedig talán mindenki másénál jobban illik a Melis György, majd Polgár László óta etalonnak számító szoborszerű, introvertált figura, amit szerepformálása követni látszik.

Komlósi Ildikó Juditjával is a 3D által elnyomva találkoztam utoljára, korábbi emlékeimre támaszkodva azonban tudni véltem, hogy amit látok és hallok, egyszerűen nem igaz. A vasárnap esti élmény igazolta megingathatatlan bizalmamat: a művésznő olyan izzó szenvedélydrámát teremtett dúsan áradó mezzoszopránjának segítségével, mely egyszerre zárójelbe tette a Kékszakállú kapcsán időről időre felmerülő kérdést, miszerint a koncertszerű vagy a színpadi előadások közelítik-e meg jobban a tökéletességet. Hangsúlyozom: Komlósi legfontosabb eszköze a hang volt – hogy emellett láthatólag élte is a drámát, gesztusokkal, mimikával igyekezett (sikerrel) követni és közvetíteni a Balázs Béla librettójában foglalt és Bartók zenéjében megelevenedő történéseket, csak kiegészítette, teljesebbé, intenzívebbé tette a minden szempontból felsőfokú élményt.

Az énekeseket figyelve, főként a velük való korábbi találkozás fényében, igazolódni látszott a régi tétel, miszerint a művészi élmények hatása megsokszorozódik, ha olyan partnerek kerülnek alkotói kapcsolatba, akik között működik az a bizonyos kémia: kétségtelen, hogy mind Komlósi, mind Kovács teljesítményére inspiratívan hatott a jelen karmesteri-zenekari produkció. S megkockáztatom, hogy ugyanez visszafelé is igaz: a mostani előadás sikerének másik záloga az volt, hogy Fischer Iván is teljesen más felfogásban interpretálta a darabot, mint decemberben. Akkor tétova szavakkal dicsértem a zenekar minden körülmények között vitathatatlan hangzáskultúráját, s kiemeltem Fischer különleges érzékét a partitúra színkeverésének érvényre juttatása iránt. Csak egyvalami hiányzott abból az előadásból: a színház elevensége, közvetlensége. Most ezt is megkaptuk. Zenekar, karmester és szólisták között az első pillanattól kezdve zárult az elektromos áramkör, s a feszültség az utolsó üstdobütésekig kitartott – közben pedig felfigyelhettünk arra is, hogy Fischer keze alatt a színekkel egyenrangúan fontossá vált a dallamok kibontakozása: a Fesztiválzenekar hangszerei szinte énekeltek az alapvetően instrumentális fogantatású partitúra megszólaltatásakor – különösen a negyedik ajtó madárkoncertje volt emlékezetes (és szépen csengett össze a nem sokkal korábban hallott III. zongoraverseny 2. tételével).

 

Tanulság? Két irányba tapogatózhatunk: egyrészt ismét be kell látnunk, hogy az esztétikai élmény létrejöttét garantáló erők egymást segítő vagy éppen akadályozó volta tökéletesen kiszámíthatatlan – decemberben nem kevésbé kvalitásos művészek hoztak létre a mostaninak profizmusában igen, de hatásában a nyomába sem érő előadást. S arra a kérdésünkre is aligha kapunk választ, hogy az áramkör zárulása következtében miért nem zavart mindaz, ami most is kínos, hogy ne mondjam, amatőr elem volt az előadásban (természetesen újfent a hetedik ajtó félszcenírozására, a süvegcukornak álcázott régi asszonyokra gondolok, akiknek megszüntetésében hiába reménykedtem). Talán nem rugaszkodunk el nagyon a tényektől, ha feltételezzük: nem a megszokás, hanem a muzsikálás nívója okozta, hogy ezúttal semmi sem terelhette el figyelmemet Bartók operájáról – melynek jelen megszólaltatását az aktuális évad eddigi legjobb operaelőadásaként kell számon tartanom.

operavilag.net