Váltás mobil nézetre
Maria João Pires

A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván által előadott táncos-ritmikus tűzijáték magasabb régiókba emelte Maria João Pires játékát (http://brunoserrou.blogspot.hu, Bruno Serrou)

Az elmúlt évaddal szemben (lásd 2012. szeptember 26.) minden jegy elkelt a Budapesti Fesztiválzenekar és alapítója, zeneigazgatója Fischer Iván tegnap este a Salle Pleyelben adott koncertjére. A közönséget minden bizonnyal a zongoraverseny szólistája, a portugál zongoraművész Maria João Pires vonzotta.

A feszült Pires finoman és diszkréten adta elő Beethoven IV. G-dúr (op.58.) zongoraversenye bevezetőjének fő témáját, a művésznőt azonban magával ragadta a zenekar, amely briliáns választ adott a zeneigazgató lendületére. A zongoraművész ezt követően visszanyerte nyugalmát, mialatt a Budapesti Fesztiválzenekar eleganciával és mély átéléssel szólaltatta meg a kezdő motívumot, s a továbbiakban kiemelt figyelemben részesítette a szólistát, valamint érezhető, ragyogó jelenlétről tett tanúbizonyságot. Pires, akinek játéka különös egyszerűséget tükrözött, ennek köszönhetően levetkőzhette összes félelmét és rendkívüli muzikalitását a repertoár egyik legkáprázatosabb zongoraversenyének szolgálatába állíthatta. A fenséges második tételben, az Andantéban a szólista és a zenekar közös lendülettel, páratlan ékesszólással énekelt, néha egészen a csendig, ugyanakkor megőrizte a kellő távolságot, míg az utolsó tételben, a Rondoban a zenekar kitartott hangjai és a zongora tompa hangszíne tökéletes összhangot alkotva még ragyogóbbá tette a lassabb – pergőbb részek váltakozását. A közönség hosszasan ünnepelte Maria João Pires-t, aki ráadásként Schubert rendkívül letisztult egyik Impromptu szonátáját adta elő.

A Beethoven zongoraverseny előtt a Budapesti Fesztiválzenekar egy különleges, kivételes érzelmet hordozó darabot, Veress Sándor (1907-1992) Threnos in memoriam Bartók Béla című művét játszotta elsőként. Veress zeneszerzőként még nem tart akkora érdeklődésre számot, ellenben korának elismert pedagógusa, tanítványai között megtaláljuk többek közt Magyarországon Ligeti Györgyöt, Kurtág Györgyöt, Svájcban pedig Heinz Holligert. Veress ebben a rendkívüli műben felkavaró módon tiszteleg tanára emléke előtt, akinek haláláról szülőföldjétől távol értesül. Ez a zenekarra íródott thrénosz három szédítő crescendora épül, a zene az elhunyt zenéjének szellemét tükrözi, siratja őt a hosszan kitartott basszus pedálok hangjával, makacs figuráival, a rézfúvósok harsonaszavával és a lélekharangot megkondító ütőhangszerekkel, különösen az üstdobokkal. A zenekar a negyedórás darab eljátszásának megfelelően (a fafúvósok mögött, a színpad hátsó részén található a hat nagybőgő, a fafúvósok mellett egyik oldalon az ütőhangszerek, másik oldalon a rézfúvósok, tizennégy első hegedű, nyolc cselló, tíz brácsa és tizenkét második hegedű veszi körbe az „udvari főkertészt”) helyezkedett el, s a kertjükben éneklő zenészek és karmester a rendkívül spirituális művet tökéletesen interpretálta.

Ugyanezt a teljes összhangot érezhetjük Antonín Dvořák 8. G-dúr szimfóniájánál (op. 88 B 163) is. Igaz, hogy a Habsburg uralom alatt a magyarok és a csehek nem nagyon értették meg egymást, azonban változtak az idők, s a Budapesti Fesztiválzenekar spontán, könnyed, légies módon, a cseh zenére általában, s Dvořákra különösen jellemző örömmel és nosztalgiával közelítette meg a darabot. Fischer Iván könnyeden és nagylelkűen vezényelt, kevés, ugyanakkor széles mozdulattal, önmagát háttérbe szorítva hagyta, hogy virtuóz zenészei elénekeljék a darabot. Dvořák utolsó előtti szimfóniája végtelen természetességgel szólalt meg, a különböző hangulatok folyamatos költőiséggel jelenítik meg a zeneszerző csodálatát a természet és az egész emberiség iránt. Az első tételből, az Allegroból áradó vidámság meglepő módon arra ösztönözte a zenészeket, hogy mennydörgő kiáltásban törjenek ki, mintha újévi bécsi keringőt játszanának. A közönséget magával ragadta Dvořák nyolcadik szimfóniájának különös lendülettel történő interpretálása, és a zenekar a koncertet egy keringővel zárta, amely azonban nem az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből származik, hanem Japánból. Fischer Iván választása ugyanis egy húros hangszerekből álló zenekarra íródott keringőre esett, amely kétségek közt hagyta volna a hallgatóságot, ha a magyar karmester nem fedi fel a rejtély kulcsát, miszerint Tōru Takemitsu (1930-1996) által szerzett egyik legkomolyabb stílusutánzatról van szó, amely minden bizonnyal egyik filmzenéje betétjeként szerepelt.