Váltás mobil nézetre
Parasztdaloktól kardcsattogásig - a BFZ koncertje

Bartók három zongoraversenye szerepelt a BFZ szokásos, háromszor játszott bérleti sorozatában, igaz, ez alkalommal háromszor is el kellett a hallgatónak zarándokolnia a Művészetek Palotájába, hogy más-más szólistával hallgathassa meg a versenyműveket. A műsorfelépítés kérdéseket hagyott az emberben, míg az első részben a nyitányt helyettesítő Bartók Magyar parasztdalok-ja hangzott el, utána valamelyik zongoraverseny, a szünet után Schubert V. szimfóniája, zárásként pedig a Rómeó és Júlia, Csajkovszkij nyitányfantáziája.

Bartók Tizenöt magyar parasztdal címen írt zongoraciklusa 1914–18 közt keletkezett, Bartók ez idő tájt a frissen megtalált, gyűjtött népdalok bűvöletében élt. 1933-ban készített hangszerelést is, Magyar parasztdalok címmel, igaz, az első öt dalt kihagyta a változatból. Bartók egész életében arra törekedett, hogy a népdal, népzene mindenkihez eljuthasson, számos népdalfeldolgozást készített, a kiválasztott dalokat zongorakísérettel látta el, vagy zenekari szövetbe ágyazta. A népzenei intonáció szinte majdnem minden művében fellelhető.

A Budapesti Fesztiválzenekar előadásában a Magyar parasztdalok hihetetlen ízzel szólalt meg, nem volt olyan pillanata a tolmácsolásnak, ahol egyetlen zökkenés, hangulati kisiklás történt volna. Az Angoli Borbála dallamára készült Ballada dalbemutatása dús vonóshangzásával, majd éneklő megoldásával igen szép volt, a Régi táncdalok a sokak által (remélhetőleg) ismert népdalokat, táncokat tartalmazó füzére mind-mind más mikrovilágba vezette a hallgatót.

Bartók későn, csak 45 éves korában írta az első zongoraversenyt, érdekes módon a Geyer Stefinek szánt hegedűverseny egészen fiatalon íródott. Bartók maga is koncertező zongorista volt, ezért is érdekes, miért várt olyan sokat a zongoraversenyek írásával, bár tervezte a komponálást. Különleges a három mű, az első kettő a barokkos, motorikus, erőtől duzzadó megoldásokat helyezi előtérbe, a harmadik, Pásztory Dittának – már a nagybeteg szerző által – írt lágyabb, finomabb, csodálatos középső tétellel.
A II. zongoraverseny szólistája a magyar felmenőkkel is rendelkező Jean-Efflam Bavouzet volt, a nem érdemtelenül neves zongorista fantasztikusan játszott.

Imponáló ritmikájára egy olyan zenekar is tudott volna építeni, mely kevésbé karakteres, elismert, mint a BFZ. Bavouzet staccatói a szélső tételekben rugalmasak, izmosak voltak, az első tétel kadenciájának felépítettsége, a dinamikai hullám nagyszerűen szólt. Az Adagióban a zongorista csodálatos pianóival nyűgözte le a hallgatóságot, a siratós résznél nem vitte túlzásba a rubatókat. Igazán nagyszerű játékát a közönség szűnni nem akaró tapssal köszönte meg. A hagyományostól eltérő ülésrendet figyelhetett meg a néző, a Magyar parasztdalokban a vonósok álltak (kivéve a csellistákat), a fúvósokat körülvéve.

Schubert fiatalon írt szimfóniái üdék, tiszták, világosak. Mind Mozart, mind Beethoven hatását lehet érezni, az előbbi formai megoldásaiért, dallamvezetéséért érdekes, az utóbbi pedig a harmonizációért. Mindig van egy olyan szakasz Schubert műveiben (IV. tétel, 111–125. ütem), ahol a beethoveni kicsit mélabús, kicsit magyaros hangzásvilággal keverhető össze a zenei anyag.

Lemezen már megjelent a Fesztiválzenekar előadásában a Nagy C-dúr szimfónia, a zenekar Schiff András vezényletével is játszotta éppen az V. szimfóniát, most Fischer Iván elképzelését hallgathattuk meg. A trombiták és timpani nélküli szimfónia első tétele (az ülésrend itt is furcsa volt) mesélős jellegű volt, köszönhetően a szokatlanul lassú tempónak. A jelzés Allegro, a zenekar moderato játszotta, így tulajdonképpen egy éneklő lassú tételt kaphattunk volna (nem volt sokkal nyugodtabb a románcszerű Andante con moto), ami mutatja, hogy vérbő gyors tételről van szó, az a vonósok felé tartó skálamenetei a kidolgozási részben, itt hiányzott a tűz, a sistergés. A Menüett karakterei fantasztikusan szóltak, a záró tétel gondtalansága tetszett.

Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája (szintén hozzáférhető lemezen) igazi sikerdarab, nem csoda, ha oly gyakran kerül a koncerttermekbe. A műsor ezt a darabot ígérte záró számnak, talán a Bartók-daraboktól való esetleges elhúzódást, talán a Schubert-szimfónia könnyedségét ellensúlyozva. A nyitányfantázia a maga monumentalitásával, érzelmeket felkavaró zenéjével méltó kivitelezésben hangzott el: a Lőrinc papot szimbolizáló, modális harmóniákkal tűzdelt lassú bevezetés szekundsúrlódásai, a csodálatos fuvolaszóló (az angolkürt sajnos csúnyán szólt a záráskor), a csatajelenetet idéző szikrázó ritmika, eltolt hangsúlyok remek módon festették le a drámát. Fischer Iván a koncert során is élt az alig hallható pianóval való operálással, a Bartók-zongoraverseny lassú tételének kezdő taktusaiban és a nyitányfantázia szerelmi témájának másodszori bemutatásánál, egyik esetben sem volt meggyőző ez a hangzás számomra.

A koncert ez alkalommal is – az apró megjegyzések ellenére – kivételes minőséget képviselt Fischer Iván vezényletével, Jean-Efflam Bavouzet közreműködése ünnepnapnak számított.

(szabói), Papíruszportál