Váltás mobil nézetre
Parasztdalok, romantika és szerelem

Sűrű Bartók Béla-koncertsorozatot adott a Művészetek Palotájában a Budapesti Fesztiválzenekar a múlt héten: a szokásos, háromszoros hangversenyeken fordított sorrendben hangzott el Bartók három zongoraversenye, körítve a Magyar Parasztdalok szimfonikus változatával, Schubert ötödik szimfóniájával és Csajkovszkij Rómeó és Júlia-nyitányfantáziájával.

Mi az első koncerten jártunk, amelyen a harmadik zongoraverseny szerepelt, Várjon Dénes közreműködésével: a jellegzetes kezdőtaktusok kissé átalakított változata volt hosszú évekig a Bartók rádió szünetjele, de persze nem ez adja a mű értékét.

Az egyik utolsó Bartók-darab, nem sokkal halála előtt dolgozott rajta a zeneszerző, az utolsó ütemeket azonban már nem tudta befejezni. Furcsa összegzés: természetesen maradéktalanul bartóki, mégis szokatlanul lírai, több helyen egyenesen csilingelően derűs – a háború és az emigráció megpróbáltatásai alatt azonban nagy többségében nem ilyen hangon megszólaló művek születtek.

A vonósok remegése felett a zongorán megszólaló dallam népies íze utáni, jellegzetesen szétbontott témája sodró lendülettel viszi a hallgatót, majd a meghökkentően visszavett tempójú, lassú, merengő középső tétel zongoraakkordjai, az arra válaszoló vonósok, a bukolikus hangulatok beszűrődése óhatatlanul is a búcsúzást juttatják az eszünkbe.

A zárótétel újabb gyorsasága, virtuózabb zongoraszólamai, szintén magyaros ízei hirtelen futnak ki az utolsó, felívelő hangokig: rövid, velős, izgalmas darab, egy hitünk szerint túl korán véget ért, de hatalmas – félbemaradtságában is kerek egész – zeneszerzői pálya utolsó, nagyszerű képviselője. Várjon Dénes pedig méltó módon, remek átéléssel és technikával tolmácsolta mindezt.

A zongoraversenyt megelőző Magyar parasztdalok az ismert zongoradarab meghangszerelt változata, néhány kihagyott tétellel: a ballada fenyegető hangját a táncdalok bartóki szétbontása oldja. Nagyon jó felvezető a súlyosságában mégis könnyed zongoraverseny elé.

A szünet után a számunkra kevéssé releváns Schubert-szimfónia következett: zongoradarabjait imádjuk, a Befejezetlen is nagyon jó, és bár ez az ötödik szimfónia is tele van kecsességgel, bájjal, valahogy nekünk mégsem annyira erőteljes mű. A klasszika finom ízeivel dolgozó szimfónia az édes teher, Bartók után annyira más, annyira könnyed, és olyannyira ott cseng még a fülben a zongoraverseny – a szünetben tett séta ellenére is –, hogy nehéz odafigyelni szegény Schubertre.

Végül a Csajkovszkij-nyitányfantázia jött, a vissza-visszatérő elemekkel dolgozó műben csak a finálé előtti, a mélyvonós szólamból hallatszó zizegés nem tetszett. Viszont Rómeó és Júlia sokszor megénekelt, elzenélt tragédiáját összesűrítő, energikus mű egy kicsit felébresztett.

A Schuberttel és Csajkovszkijjal levezető rész nagyon elvált az elsőtől – igaz, talán úgy gondolta a műsort összeállító, hogy a nehéz Bartók-művek után valami lazítás jöjjön. Mindenesetre a zenekar a szokásos, remek teljesítményt nyújtotta.

 
Zsiray-Rummer Zoltán, Magyar Hírlap