Váltás mobil nézetre
Ivan FischerPhoto: Marco Borggreve

Gramofon.hu, Lehotka Ildikó
Orosz művek szólaltak meg a Fesztiválzenekar hagyományosan háromszor ismételt koncertjén (január 26-27-28.) a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben; Alekszander Toradze zongoraművész és a Cseh Filharmónia Énekkara közreműködésével, a karmester Fischer Iván volt

Alekszandr Porfirjevics Borogyin neve bár ismerős, de jószerivel mégsem tudunk róla semmit azon kívül, hogy egy grúz herceg és egy orosz nő törvénytelen gyermekeként született, kémiaprofesszorsága mellett zenét is szerzett. Művei közül szinte csak a nem teljesen befejezett Igor herceget (Glazunov és Rimszkij-Korszakov fejezte be), annak is Polovec táncok részletét ismerjük, esetleg a Közép-Ázsia pusztáin című szimfonikus költeményt, holott írt szimfóniákat (hármat), kamaraműveket, dalokat. Borogyin zeneszerzőként és tudósként is elismert volt, a női orvosképzés megszervezését is vállalta, az Orosz Ötök tagja volt. A Polovec táncok az opera II. felvonásának fináléjában szerepel, mikor felvonulnak Koncsak kán rabszolgái és harcosai – tudtuk meg Fischer Ivántól (és a most is remek kísérőfüzetből). A Fesztiválzenekar és a brnói énekkar (karigazgató: Petr Fiala) előadásában egy minden igénynek megfelelő, tüzes, szilaj előadást hallottunk, a ritmikus, gazdag hangzást az énekkar szédületes tolmácsolása nagy mértékben segítette. Az alt szólam hangszíne dús, sötét, a szoprán kristálytiszta, tömör. A basszus is nagyszerű, a tenor csapat ezúttal kicsit lemaradt mögöttük.

Az ováció után Prokofjev III. zongoraversenye szólalt meg, a nagyszerű Alekszander Toradze előadásában (a harmadik koncertet lemondta). A C-dúr versenymű (op. 107.) két szélső tétele bőven merít a jazzből – a bemutató Chicagóban volt 1921. december 16-án, a szerző szólójával. A második, variációs tétel színes anyagot sorakoztat a keletiestől az álomszerű lassú részig, az elsöprően virtuózig. Alekszander Toradze már korábban fellépett a Fesztiválzenekarral, akkor egyetlen koncerten két versenyművet játszott: Ravel G-dúr hangnemű darabját és Prokofjev I. zongoraversenyét. Toradzét a Prokofjev-versenyművek specialistájának tartják, és ez nem is volt kétséges a koncertek alapján. Nemcsak a virtuóz szakaszokban remekelt, hanem a lassabb-érzelmesebbekben is. Karakteres hangsúlyokat használt, néha ütötte a taktust a lábával, hangszínei varázslatosak voltak, a ráadás csodálatos pianói emlékezetesek maradnak.

Csajkovszkij utolsó szimfóniája zárta a koncertet. A Patetikus szimfónia (h-moll, op. 74.) talán összegzés, talán nem, mindenesetre a szerző Élet-szimfóniának nevezte a művet, néhány mondattal rövid programot is adott (a melléknév öccsétől származik). Fischer Iván értelmezése az I. tételben eltért a hagyományostól: a lassú bevezetést helyenként túl kacérnak éreztem, a pontatlanul és kicsit könnyedén játszott súlyos zenei anyag nem készítette elő a fortissimóval induló Allegro vivót (a közönség nem is ijedt meg). Hiányoltam a melléktéma előkészítését is. Az induló jellegű III. tétel erőteljes és kifejező volt, jól felépítve, hatásosan, a közönség is így érezte a tapsból ítélve. A rezignált, fájdalomkitöréssel induló záró Adagio lamentoso csodálatosan, mély fájdalommal szólalt meg, gyönyörű vonós hangzással, plasztikusan. Igazán szép volt az I. tétel klarinétszólója.