Váltás mobil nézetre
Orosz, magyar, amerikai, norvég

Orosz művek hangzottak el a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában – ismét háromszor – a Művészetek Palotájában. Három zeneszerző műve alkotta a klasszikus felépítésű műsort, nyitány gyanánt Ljadov Az elvarázsolt tó című zenekari mese szolgált, ezt követte Sosztakovics fantasztikus I. csellóversenye, majd Rahmanyinov III. szimfóniája hangzott el a szünet után. Mindhárom mű – más-más szempontból – különleges, mindhárom gyökeresen eltérő karakterű, és mindhárom nagyon élvezetes. Az est karmestere David Zinman volt, a szólista a norvég Truls Mork, akit még nem hallottam eddig, csak felvételről, ezért is hallgattam meg kétszer a koncertet.

Anatolij Ljadov neve csak emlékképként él a zenerajongókban, ha kicsit előbb, vagy később születik, valószínűleg jóval ismertebb lenne. Ljadov Glazunovval és Szkrjabinnal együtt a z orosz romantika középső szakaszában alkotott, előkészítve az utat Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics előtt. Az elvarázsolt tó (op. 62.) című darabja a három tündérmese közül a középső, leíró zene, s bár nincs konkrét programja, mégis láttatja a fodrozódó tavat, a rejtelmet, a tavat benépesítő mesebeli vagy képzeletbeli személyeket.

Sosztakovics I. csellóversenye a hangszer irodalmának kimagasló alkotása, sajnos ritkán hallható, sokkal gyakrabban szólal meg a Dvořák- vagy a két Haydn-versenymű. Az ok talán a vélt modernségben kereshető, Sosztakovicsot még mindig túl nehezen befogadhatónak vélik. A magyar közönség rövid időn belül két művésszel és a két legjobb magyar zenekarral hallhatta-hallhatja a művet, Heinrich Schiff helyett Suren Bagratumi játssza majd a szólót. Izgalmas és érdemes lesz összevetni a két előadást.

Truls Mørk csellójátéka korábban Bach szvitjeivel fogott meg. Mork Sosztakovics-tolmácsolása rendkívül egyszerű, de mélyen kifejező volt, mentes mindenféle belemagyarázástól, felesleges hangsúlytól, nagy érzelemnyilvánítástól. Mindkét koncerten ugyanezt éreztem, sallangmentesen, mégis kifejezően játszotta a Rosztropovicsnak ajánlott, 1959-ben írt I. csellóversenyt (Op. 107.). Az első tétel izmosan szikáran szólt, bár kevésbé volt húrtépő – nem ettől lesz jó az előadás -, mégis kifejezte Mork a tételben nyilvánvaló feszültséget. A lassú tétel felépítése különösen szép volt, az első témától a timpanizörgésig eltelt idő a pianók, érzelmi hangulatok sokszínűségét hozta, olyannyira, hogy a hallgatónak bennszorult a lélegzete. Az önálló tétellé vált Cadenza is igen szépen formált volt, semmi felesleges (pót)érzelem-megnyilvánulás nem vitte el az előadást a népszerűséget hajszoló pózok (akár zeneiek) felé. A zárótétel zakatoló motorikussága nagyon jól vitte a művet előre, itt is a karaktergazdagságot kell megemlíteni. A majd kétméteres Mørk a hangsúlyokkal oly módon bánt, hogy a formai elemek is kidomborodtak. Az első koncerten ráadást is adott, az alkatához valószínűleg közelebb álló lassú darabot játszott. Mørk előadói stílusa a belső feszültséget mutatta talán leginkább, ez a visszafojtottság azonban robbant, a második előadáson talán erőteljesebben.

Mørk hangszerének mély regisztere gyönyörűen szólt, technikai akadályok nincsenek a művész előtt. Nem forszírozta a nagy hangerőt, mint sokan ebben a műben, préseléssel, hagyta a hangszer hangjának természetes szépségét érvényesülni.

Míg a Sosztakovics-versenymű a hagyományos háromtól eltérően négytételes, addig Rahmanyinov III. szimfóniája mindössze háromtételes, igaz, a lassú tételbe egy scherzojellegű nagyobb egység is beékelődik. Érdekes módon a két mű zeneszerzői elemeiben némi hasonlóságot is felfedezhetünk: a szimfónia II. tételének menősebb szakaszának egyes részeit akár Sosztakovics is írhatta volna. Rahmanyinov 1936-ban bemutatott szimfóniája (op. 44.) zárta a koncertet, a háromtételes mű a zeneszerző utolsó szimfonikus műve. A Rahmanyinov zenéjével foglalkozó elemzők a zeneszerző késői alkotói periódusában írt műben valamiféle összegzést vélnek felfedezni, erre mutat a mértéktartóan visszafogott hosszúság, a szárazabb hangzás (nincs az a megszokott csillogás, melyet az ütőhangszerekre bízott. A témák fejlesztése nagyszerű, bár ebben a műben is fel- felismerhetjük más szerző dallamtöredékét (Puccini: Manon Lescaut). A Budapesti Fesztiválzenekar most is szép hangzással örvendeztette meg a közönséget: a nyitótétel széles unisono vonóshangzása, a II. tétel hegedűk által játszott visszhangszerű motívuma, a fuvola-kürt-klarinét együttjátéka nagyon jó volt. Az első koncerten a II. tétel elején felhangzó fafúvós rész zavaróan szólt, más-más volt a hangszerek hangolása. Mindkét koncerten a II. tétel megoldásai voltak a legjobbak, az indulószerű zenét játszó trombitákkal. Ahogy a csellóversenyben, itt is megszólalt a cseleszta, mindkét műbe egy kis álomvilágot csempészve.

A csellóversenyben a zenekar méltó társa volt Mørknek, bár érezhetően több megingással játszottak, különösen a hirtelen tempóváltásoknál. Valószínűleg nem volt elég idő a nagyon nehéz mű próbájához, a zenekari anyag bonyolult, a hangszínek, dinamika, a tempó, a szólista és zenekar közös zenélése tekintetében is. A zárótételt a csellista jóval gyorsabbra képzelte, Zinman a hangsúlyokkal, a belső folyamattal, mint előreszaladások, visszatartások – takarékosan bánt, a hangszínek sem érvényesültek maradéktalanul. Ljadov meséje viszont igen plasztikusan szólt, a nyolcperces darab bár lassú, nem tűnt hosszúnak, a hangszínek itt nagyon szépen váltakoztak. Zinman karmesteri tevékenysége megbízható, mozdulatai jók, de igazán egyedit nem nyújtott a koncerten, Truls Mørkkel ellentétben.

(szabói), Papíruszportál