Váltás mobil nézetre
davidzinman

A világhírű amerikai karmester, David Zinman 17 év után újra a Fesztiválzenekar vendége volt. A 13 éven át a Baltimore-i Szimfonikus Zenekart, 1995 óta pedig a zürichi Tonhalle Zenekart vezető kiváló karmester három koncerten vezényelte a BFZ-t a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

.Az orosz zeneszerzők alkotásaiból összeállított izgalmas műsort Ljadov Az elvarázsolt tó című szimfonikus költeménye nyitotta, majd Sosztakovics 1. (Esz-dúr) gordonkaversenye hangzott el a nagyszerű norvég csellista, Truls Mørk szólójával. A szünet után Rachmaninov ritkán hallható 3. (a-moll) szimfóniája szólalt meg.

David Zinman:

A kiváló karmester 1936-ban, New Yorkban született. Pierre Monteux asszisztense volt Bostonban, ő vitte magával Európába, ahol előbb a Holland Kamarazenekar, majd a Rotterdami Filharmonikusok zeneigazgatója lett. 1985-1998 között a Baltimore-i Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója, 1985-2009 között a híres Aspeni Fesztivál művészeti vezetője, 1995 óta a zürichi Tonhalle Zenekar zeneigazgatója: szerződését a közelmúltban hosszabbították meg 2014-ig. Több mint 100 lemezfelvételét díjak tucatjaival, köztük öt Grammy- és egy Gramophone-díjjal ismerték el. Vendégkarmesterként New Yorktól Berlinen át Bécsig a világ legnagyobb zenekaraival dolgozik. Zinman ezúttal másodszor vezényelte a Fesztiválzenekart.

Truls Mørk:

A norvég csellista elmélyült zeneisége, tökéletes technikai felkészültsége révén mind szólistaként, mind kamarazenészként a zenei világ élvonalába tartozik. Pályája a moszkvai Csajkovszkij-verseny megnyerésével indult (ő volt a verseny történetének első skandináv díjazottja). A legkiválóbb karmesterekkel dolgozik (Haitink, Sawallisch, Salonen, Neeme Järvi, Rattle, Jansons, stb.). Több kortárs  mű ősbemutatója fűződik a nevéhez, így Penderecki csellóversenyéé Charles Dutoit vezényletével. Két éve az amszterdami Concertgebouw négy koncertből álló mini-fesztivált rendezett vele és vendégeivel. A Stavangeri Kamarazenei Fesztivál alapítója és művészeti vezetője. Kamaramuzsikusként rendszeres partnere Jean-Yves Thibaudet, Gil Shaham és Yefim Bronfman. A Virgin Classics exkluzív művésze, lemezei számos díjat nyertek.

A Café Momus zenei portálon (Szilgyo) kritikája a koncertről:

Jó három és fél éve immáron, hogy tanult kollégám, Balázs Miklós egyik koncertbeszámolójában Sosztakovics műveinek hazai hangversenyéletben betöltött szerepéről értekezett. Nos, az általa felvázolt felemás kép Sosztakovics elfogadottságát illetően vajmi keveset változott azóta, így hát annál nagyobb örömmel konstatálhatjuk, hogy a szerző Esz-dúr gordonkaversenye például nem kevesebb, mint négy alkalommal hallható idén októberben a Műpában, ráadásul a két legkiválóbb hazai zenekarunk tolmácsolásában, világhírű gordonkaművészek közreműködésével.

A Budapesti Fesztiválzenekar három koncertjén ráadásul neves vendégkarmester, a lenyűgöző diszkográfiával rendelkező amerikai David Zinman irányította az együttest, a versenymű szólistája pedig a norvég Truls Mørk volt. Szépen egymásra találtak ők ketten, akik állítólag igen jó barátok is (mint ahogy azt a BFZ-koncerteket megelőző „Fesztiválhíradóból” megtudhattuk), művészi habitusuk mindenesetre meglehetősen hasonlónak bizonyult. Egyikük sem híve például a túlzott elragadtatottságnak, ennek megfelelően a gordonkaverseny amúgy színvonalas tolmácsolása híján volt annak a szinte eksztatikus, hogy azt ne mondjam, hisztérikus zenecsinálásnak, amely például a Maisky-féle referencia-felvételt jellemzi.

Mørk persze tökéletesen ismeri és érti is a darabot (természetesen lemezre játszotta ő is), nem mellesleg pedig imponáló technikai felkészültséggel bír. Csellóhangja azonban kissé talán szikárabb, szárazabb annál, mint ami kívánatos lett volna. Hasonlót mondhatunk a zenekari játékról: a Fesztiválzenekar muzsikusainak visszafogottsága helyenként nem bizonyult túlzottan jólesőnek.

Így hát a második félidőre maradt a közönség igazi kiszolgálása. Rachmaninov III. szimfóniájának előadását hallgatva óhatatlanul felmerül az emberben, hogy ilyen az, amikor elsővonalbeli zenekar másodvonalbeli zenét játszik. A muzsikálás szinte makulátlan volt, ha kellett, erős, ha kellett, lendületes, a zenei kisformákat Zinman remekül bontotta ki, és bizonyára maradt volna energiája a nagyobb zenei tömbök megformálására is, azokkal azonban a darab, fájdalom, nem igazán rendelkezik.

Székhez szögező, zsigerbe hatoló zenei élmény helyett ezúttal „csak” magas színvonalú előadásokat kaptunk a Fesztiválzenekar koncertjén. Tulajdonképpen rendjén van ez így néhanapján.

“Orosz, magyar, amerikai, norvég” címmel (szabói) kritikája a Papíruszportálon:

Orosz művek hangzottak el a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában – ismét háromszor – a Művészetek Palotájában. Három zeneszerző műve alkotta a klasszikus felépítésű műsort, nyitány gyanánt Ljadov Az elvarázsolt tó című zenekari mese szolgált, ezt követte Sosztakovics fantasztikus I. csellóversenye, majd Rahmanyinov III. szimfóniája hangzott el a szünet után. Mindhárom mű – más-más szempontból – különleges, mindhárom gyökeresen eltérő karakterű, és mindhárom nagyon élvezetes. Az est karmestere David Zinman volt, a szólista a norvég Truls Mørk, akit még nem hallottam eddig, csak felvételről, ezért is hallgattam meg kétszer a koncertet.

Anatolij Ljadov neve csak emlékképként él a zenerajongókban, ha kicsit előbb, vagy később születik, valószínűleg jóval ismertebb lenne. Ljadov Glazunovval és Szkrjabinnal együtt a z orosz romantika középső szakaszában alkotott, előkészítve az utat Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics előtt. Az elvarázsolt tó (op. 62.) című darabja a három tündérmese közül a középső, leíró zene, s bár nincs konkrét programja, mégis láttatja a fodrozódó tavat, a rejtelmet, a tavat benépesítő mesebeli vagy képzeletbeli személyeket.

Sosztakovics I. csellóversenye a hangszer irodalmának kimagasló alkotása, sajnos ritkán hallható, sokkal gyakrabban szólal meg a Dvořák- vagy a két Haydn-versenymű. Az ok talán a vélt modernségben kereshető, Sosztakovicsot még mindig túl nehezen befogadhatónak vélik. A magyar közönség rövid időn belül két művésszel és a két legjobb magyar zenekarral hallhatta-hallhatja a művet, Heinrich Schiff helyett Suren Bagratumi játssza majd a szólót. Izgalmas és érdemes lesz összevetni a két előadást.

Truls Mørk csellójátéka korábban Bach szvitjeivel fogott meg. Mørk Sosztakovics-tolmácsolása rendkívül egyszerű, de mélyen kifejező volt, mentes mindenféle belemagyarázástól, felesleges hangsúlytól, nagy érzelemnyilvánítástól. Mindkét koncerten ugyanezt éreztem, sallangmentesen, mégis kifejezően játszotta a Rosztropovicsnak ajánlott, 1959-ben írt I. csellóversenyt (Op. 107.). Az első tétel izmosan szikáran szólt, bár kevésbé volt húrtépő – nem ettől lesz jó az előadás -, mégis kifejezte Mork a tételben nyilvánvaló feszültséget. A lassú tétel felépítése különösen szép volt, az első témától a timpanizörgésig eltelt idő a pianók, érzelmi hangulatok sokszínűségét hozta, olyannyira, hogy a hallgatónak bennszorult a lélegzete. Az önálló tétellé vált Cadenza is igen szépen formált volt, semmi felesleges (pót)érzelem-megnyilvánulás nem vitte el az előadást a népszerűséget hajszoló pózok (akár zeneiek) felé. A zárótétel zakatoló motorikussága nagyon jól vitte a művet előre, itt is a karaktergazdagságot kell megemlíteni. A majd kétméteres Mork a hangsúlyokkal oly módon bánt, hogy a formai elemek is kidomborodtak. Az első koncerten ráadást is adott, az alkatához valószínűleg közelebb álló lassú darabot játszott. Mørk előadói stílusa a belső feszültséget mutatta talán leginkább, ez a visszafojtottság azonban robbant, a második előadáson talán erőteljesebben.

Mørk hangszerének mély regisztere gyönyörűen szólt, technikai akadályok nincsenek a művész előtt. Nem forszírozta a nagy hangerőt, mint sokan ebben a műben, préseléssel, hagyta a hangszer hangjának természetes szépségét érvényesülni.

Míg a Sosztakovics-versenymű a hagyományos háromtól eltérően négytételes, addig Rahmanyinov III. szimfóniája mindössze háromtételes, igaz, a lassú tételbe egy scherzojellegű nagyobb egység is beékelődik. Érdekes módon a két mű zeneszerzői elemeiben némi hasonlóságot is felfedezhetünk: a szimfónia II. tételének menősebb szakaszának egyes részeit akár Sosztakovics is írhatta volna. Rahmanyinov 1936-ban bemutatott szimfóniája (op. 44.) zárta a koncertet, a háromtételes mű a zeneszerző utolsó szimfonikus műve. A Rahmanyinov zenéjével foglalkozó elemzők a zeneszerző késői alkotói periódusában írt műben valamiféle összegzést vélnek felfedezni, erre mutat a mértéktartóan visszafogott hosszúság, a szárazabb hangzás (nincs az a megszokott csillogás, melyet az ütőhangszerekre bízott. A témák fejlesztése nagyszerű, bár ebben a műben is fel- felismerhetjük más szerző dallamtöredékét (Puccini: Manon Lescaut). A Budapesti Fesztiválzenekar most is szép hangzással örvendeztette meg a közönséget: a nyitótétel széles unisono vonóshangzása, a II. tétel hegedűk által játszott visszhangszerű motívuma, a fuvola-kürt-klarinét együttjátéka nagyon jó volt. Az első koncerten a II. tétel elején felhangzó fafúvós rész zavaróan szólt, más-más volt a hangszerek hangolása. Mindkét koncerten a II. tétel megoldásai voltak a legjobbak, az indulószerű zenét játszó trombitákkal. Ahogy a csellóversenyben, itt is megszólalt a cseleszta, mindkét műbe egy kis álomvilágot csempészve.

A csellóversenyben a zenekar méltó társa volt Mørknek, bár érezhetően több megingással játszottak, különösen a hirtelen tempóváltásoknál. Valószínűleg nem volt elég idő a nagyon nehéz mű próbájához, a zenekari anyag bonyolult, a hangszínek, dinamika, a tempó, a szólista és zenekar közös zenélése tekintetében is. A zárótételt a csellista jóval gyorsabbra képzelte, Zinman a hangsúlyokkal, a belső folyamattal, mint előreszaladások, visszatartások – takarékosan bánt, a hangszínek sem érvényesültek maradéktalanul. Ljadov meséje viszont igen plasztikusan szólt, a nyolcperces darab bár lassú, nem tűnt hosszúnak, a hangszínek itt nagyon szépen váltakoztak. Zinman karmesteri tevékenysége megbízható, mozdulatai jók, de igazán egyedit nem nyújtott a koncerten, Truls Mørkkel ellentétben.

(ZSRZ) kritikája a Magyar Hírlap október 22-i számában “Az elvarázsolt gordonka esete a közönséggel” címmel:

A rossz nyelvek szerint vannak az elismert zeneszerzők, és vannak a méltán elfeledettek. A kevésbé rosszmájúak szerint viszont a méltán számon tartott alkotók mellett a kevésbé ismert vagy néhány művet jegyző szerzőket sem szabad elhanyagolni.

Nem tisztünk egyik vagy másik oldalnak igazat adni, de Anatolij Ljadov, az 1914-ben meghalt orosz szerző talán tényleg alig ismert az átlag zeneszerető közönség köreiben. A források szerint lusta és becsvágytól mentes alkotóként inkább az elméletnek – Rimszkij-Korszakov tanítványaként és Prokofjev tanáraként már ezzel is beírhatta volna magát a zenetörténetbe – és a népzene gyűjtésének szentelte életét, így csak néhány, kisebb formátumú művet írt. Ezek egyikét, Az elvarázsolt tó című, pár perces szimfonikus költeménynek nevezhető akármit játszotta első darabként a múlt hét végén a Budapesti Fesztiválzenekar Művészetek Palotájában tartott koncertjén, amelyet a neves amerikai karmester, David Zinman vezényelt. A vonósok remegésével megidézett, talán a víztükör feletti hajnali pára lebegését ábrázoló nyitótaktusok után a sötét erdőt, esetleg varázslatos lényeket leíró rövidke darab igazán szerepelhetne gyakrabban a hazai koncerteken: felvezetésnek kellemes és nem túl bonyolult, ám mégis jó ízű hangszerelésével kiváló ráhangolódás egy akármilyen tematikájú koncertre is. Mert rögtön ezután jött a feketeleves, a zenekart, a szólistát – ezúttal a Grammy-díjas norvég csellóművészt, Truls Morkot – és a hallgatóságot egyaránt fokozott koncentrációra szorító Sosztakovics és az ő I. gordonkaversenye. Hangneme: Esz-dúr, amelyet hősiesnek tartanak. Sztálin halála után talán némileg fellélegezhetett Sosztakovics, de a többször hallgatásra kényszerített zeneszerzőre nyilván maradandó hatást gyakorolt mindez: a csellóverseny itt fájdalmas, ott őrületig kiáltó, amott elmerengő motívumai beszélnek erről. Truls Mork hihetetlen kifejezőkészséggel, remek virtuozitással játszotta a csöppet sem könnyű szólórészeket: különösképp a különálló kadenciatételben volt feltűnő a teljes átszellemültsége és biztos technikai tudása.

A versenymű második tétele egyébként egészen nem sosztako­vicsosan indul, az első taktusok akár valami posztromantikus alkotáséi is lehetnének, persze utána az ízekre szedett motívumok már nagyon is jellemzők a szerzőre. Ó, az az elátkozott formalizmus, a népellenes szerzők mételye, a szocialista realizmus ősellensége… pedig milyen szép is ez a formalizmus.

A szünet után Rachmanyinov koronázta meg az orosz tematikus estet, III. szimfóniájával: a posztromantika nagy mestere, minden romantikus filmzene atyja e kései művében talán összegezni akart, talán egyúttal újat is mutatni, de igazából számunkra nem akkora élmény ez a műve, mint mondjuk a Variációk egy Paganini-témára vagy a súlyos-szép zongoraversenyei egytől egyig.

A koncertismertető szerint mindhárom mű első előadás volt a Budapesti Fesztiválzenekar számára: David Zinman keze alatt remekelt az együttes, még a nehéz Sosztakovicsban sem hallottunk elégedetlenségre okot adó dolgokat.

Molnár Szabolcs kritikája a MR-3 Bartók Rádió Új Zenei Újságjában:

A három-koncertes fesztiválzenekari hétvége első estjén, október 13-án, az együttes frissen, a felfedezés izgatottságával játszott. Kizárólag orosz mesterek művei szólaltak meg. A műsorfüzet tanúsága szerint mindhárom kompozíció először szerepelt a zenekar műsorán.

A szimfonikus költemény mintájára – már ami a darab méretét illeti – szimfonikus epigrammának is nevezhetnénk Anatolij Ljadov Az elvarázsolt tó című meseképét. A mű afféle lírai karakterdarab, apró rezdülésekből skiccelt állapot- és hangulatrajz. 1909-ben keletkezett, érzéki hangzású, ám meglepően modern koncepciójú tétel. E muzsikát hallgatva úgy sejtem, hogy Ljadov nem legendás lustasága miatt nem lett a Tűzmadár komponistája, egész egyszerűen nem mozgatta meg zeneszerzői fantáziáját a túlságosan is mozgalmas balett-cselekmény. S hogy ezek után – beugróként – az ifjú Stravinsky végül megírta a Tűzmadár zenéjét – ma már történelem.

A felszínen egykedvűen fodrozódó víz látványát valamint a mélység titokzatos és csak sejtett mozgásait Ljadov mesterien transzformálta hangokká és hangszínekké, és ez a rafinált partitúra a Fesztiválzenekarnak köszönhetően kifinomult muzikalitással kelt életre. Csodás vonóskaruk ismét bizonyított, a hangzás felszínének homogenitásában nem volt nehéz felismerni a víz tükrét, az apró, már-már kamarazenei gesztusokban és egyéni kezdeményezésekben pedig ezúttal nem a hallgatag, hanem épp fordítva: a fecsegő mélységre lehettünk figyelmesek.

E magkapó koncertnyitány után Dmitrij Sosztakovics kereken fél évszázaddal későbbi darabja, az 1959-ben, Msztyiszlav Rosztropovics számára komponált Gordonkaverseny következett. A szólista a nagyszerű norvég csellóművész, Truls Mørk volt. Az előadás a mű formátumával kapcsolatban semmilyen kétséget nem támasztott, s ha valaki hozzám hasonlóan egy nem túl jelentős kompozíció emlékével érkezett a hangversenyre, bizonyos, hogy egy kivételes Sosztakovics-darab élményével távozott. Ez az interpretáció tehát minden ízében a művet szolgálta. Truls Mørk pedig igazolta, hogy nem véletlenül tartozik a világ csellistáinak abszolút élvonalába. Nem is emlékszem, hogy találkoztam-e valaha ennyire makulátlan, végig kristálytiszta intonációjú csellójátékkal, ennyire magabiztos és kikezdhetetlen ízlésű, tökéletesen bepróbált és kigyakorolt előadással. És ezúttal egy cseppet sem volt zavaró, hogy a meglepetésekről le kell mondani, hogy Truls Mørk – a korábbi koncertfelvételek tanúsága szerint – ugyanezzel a perfekcióval játssza a művet Los Angelestől Budapestig, és hogy játékában van valami elidegenítően tökéletes és professzionális. Ráadásul Truls Mørk rendkívül szerényen, szemérmesen képviseli előadóművészi maximalizmusát, neki készséggel elhiszem, hogy a koncertezést szolgálatnak tartja. A közönség nem is engedte el ráadás nélkül. Egy katalán népdalfeldolgozást játszott, melyet annak idején Pablo Casals tett világszerte ismertté. A Madarak éneke című himnikus szólótétel a hagyományos értelemben nem igényel nagy virtuozitást, csak gyönyörű hangképzést. S ezzel Truls Mørk nem is maradt adósunk, az egész hangversenytermet elborította éterien szép és valószínűtlenül magvas, különlegesen vibrált csellóhangjával.

Az est dirigense az idén 75 esztendős, New York-i születésű David Zinman volt. Kiváló dirigens, első osztályú szakember, sugárzó intelligenciájú muzsikus. Budapesti vendégeskedése elmélyült és tartalmas, kölcsönösen inspiráló közös munkáról árulkodott. Mondanom sem kell, hogy a Ljadov-mű csodájában vezető szerepet játszott, a versenyműben pedig a legnagyobbakhoz hasonlóan maradt észrevehetetlen. Utóbbiban egyetlen apróságra lehetett csak felfigyelni, úgy tűnt, hogy Zinman és a szólista nem dolgozott ki közös stratégiát az önálló tétellé fejlesztett szólókadencia és a finálé közti átmenetre. Nem hiányzott viszont a stratégia az est második felében: Rachmaninov kissé széttartónak ígérkező III. szimfóniáját a karmester vasmarokkal fogta össze. Zinman darabértelmezése valóban értelmezés volt, a szimfónia-szöveget tagolta, a legfontosabb gondolatokat kiemelte, az előre- és visszautalások hálóját plasztikussá tette: tehát a szimfónia szerkezetére koncentrált. De talán azok is lelkesen tapsoltak, akik a rachmaninovi mélabú vagy épp a felkorbácsolt orosz öröm reményével ültek be a hangversenyre.