Váltás mobil nézetre
Nikolai LuganskyPhoto: Marco Borggreve

Orosz művekből nem nagy ügy összeállítani egy hangverseny műsorát. Végy egy csipet Csajkovszkijt, adj hozzá némi Rahmanyinovot és Prokofjevet, és körítsd Sosztakoviccsal.. Rázva, nem keverve készítsd, aztán na zdorovje! – a siker nem marad el. A Budapesti Fesztiválzenekar műsora az összes hagyományos hozzávalót felhasználta, ráadásul különleges ízekkel jelentősen feljavította a receptet: volt ritkán játszott szvit, egy sziporkázóan virtuóz zongoraverseny és egy nyugis szimfónia. A finom és merész koktélt Nyikolaj Luganszkij zongoraművész és a Takács-Nagy Gábor pálcája alatt játszó Budapesti Fesztiválzenekar tálalta fel. (Bachtrack/Olga de Kort)

A zenei tűzijáték Sosztakovics Hamlet-szvitjével vette kezdetét, mely eredetileg Nyikolaj Akimov hírhedt rendezésének kísérőzenéje volt a moszkvai Vahtangov Színházban. Akimov sajátos Hamlet-értelmezése (1932) Shakespeare alakjait új megvilágításba helyezte – elsősorban Opheliát, akinek vízbefúlását az előadásban saját alkoholizmusa okozta. A tizenhárom rövid vázlatban Sosztakovics különös figyelmet fordított a rohadó dán államgép groteszk zenei portréjának megrajzolására. A gunyoros, rendkívül provokatív és sajnálatosan rövid darabok éles ellentétben állnak a 32 évvel később Grigorij Kozincev Hamlet-filmjéhez komponált Sosztakovics-zene tragikus szépségével. Ezen az estén azonban a BFZ még a sok gáncsoskodás és drámai szenvedés időszaka előtt álló ifjú zeneszerző alakját idézte meg, aki vidám, felszabadult, akadálytalanul áradó zenéjében már mesteri módon elegyíti a nevetést és a könnyeket. Takács-Nagy Gábor nagyon precízen vezényelt, és engedte, hogy zenekara kedvére sziporkázzon Sosztakovics bravúros dallamaival, egyre újabb intonációs rétegeket kibontva az erőteljes ritmusok és a nyaktörő tempók kaleidoszkópjából.

A fiatal Sosztakovics gerjesztette zenei forgószél csak egy pillanatig ült el, hogy aztán tornádóvá váljék Szergej Prokofjev II. zongoraversenyében – ez a mű is gúnyosan, kifogyhatatlan mennyiségű zenei gyúanyaggal tör át a zenei konvenciókon. Az 1913-ban bemutatott versenymű botrányt keltett, amiben a zeneszerző tulajdonképpen reménykedett is. Tíz évvel később, miután az eredeti változat tűz martaléka lett, újraírta a partitúrát. Prokofjev persze nem lett volna Prokofjev, ha nem ragadja meg az alkalmat, hogy az új Zongoraversenyt a korábbinál is ironikusabbra, provokatívabbra és ütőhangszerszerűbbre formálja. Mivel maga is kiváló zongorista volt, egy sor furfangos szólóval is kibővítette a művet. Ezek a szeszélyes szólók adtak lehetőséget Nyikolaj Luganszkijnak, hogy a zongorát és ennélfogva a zongorahangot is teljes hangterjedelmében és dinamikai skálájában darabokra szedje és újból összerakja. Szólista és zenekar érezhetően jól rezonált egymással, állandó párbeszédük a hangvariációk folyamatos spirálját hozta létre. Luganszkij ragyogóan játszott, a kisujjából kirázta a számtalan virtuóz futamot és skálát, s nyilvánvalóan elégedett volt Prokofjev csapongó leleményeivel. Hangszere úgy szólt, mint egy önálló zenekar, lépésről lépésre készítve elő a finálé káprázatos viharát. Az oktávok közötti sok vad ugrást, akkordot és ujjtornát lélegzetvisszafojtva követte a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet csaknem színültig megtöltő közönség. Ráadásként Luganszkij sokkal békésebb, de technikailag nem kevésbé igényes darabot választott, Szergej Rahmanyinov egyik Étude-Tableau-ját (g-moll, Moderato).

Úgy tűnt, Csajkovszkij Második szimfóniájára vár, hogy lefaragja az atonális éleket, és kioltsa később született kollégáinak tűzijátékát. Ennek ellenére a népi témák e híres zenei bazára egy szempillantás alatt Sosztakovics és Prokofjev csínytevéseivel tökéletes harmóniában szólalt meg – különösen a második tétel tűnt meglepően Sosztakovics-szerűnek. Dicséret illeti a BFZ műsorszerkesztőjét, aki képes volt zenei felfedezésekkel teli, homogén programmá összegyúrni a három zeneszerző műveit. A zenekar ezúttal is lenyűgözően telt hangzást produkált. Takács-Nagy úgy formálta meg a zenei frázisokat és játszott a zenekaron, mintha hegedülne – finom vonalakkal és áradó gesztusokkal.

A hangverseny egy fenséges Preghierával bővült ki a Mozartianából (Csajkovszkij: IV. zenekari szvit, op. 61). A darab Mozart Ave verum corpusának Liszt-féle átiratából készült, újabb kapcsolatot teremtve különböző korok zeneszerzői között. A karmester és a zenekar a Preghierát Devich Sándor hegedűművész, a Bartók Vonósnégyes egyik alapítója emlékének ajánlotta, aki január 20-án hunyt el.