Váltás mobil nézetre

Talán azért van ez, mert ahogy öregszem, úgy növekszik cinizmusom, de akárhányszor csak egy új Mahler-szimfónia felvétel megjelenéséről hallok, egyszerre várom izgatottan és némi szkepszissel. Az izgalom oka, hogy szeretem Mahler zenéjét, és alig várom, hogy meghallgathassam az új lemezt, szkepszisem oka pedig az, hogy az utóbbi időkben kiadott rengeteg Mahler-ciklus után, amelyeket olyan nevek jegyeznek, mint Gergiev, Zinman és Tilson Thomas, lelkem kötekedő fele tamáskodik: mi szükség van még egy felvételre? Szerencsére azonban amikor a kérdés Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral kapcsolatban hangzik el, a válasz egyértelmű igen: szükség van!

A korábbi lemezek, a 2., a 4., és a 6. szimfónia lemeze után a jövő héten jelenik meg Mahler 1. szimfóniájából készített felvételük. Amit a korábbi lemezekben  annyira nagyra tartottam, az Fischer biztos füle, a hangzás kiegyensúlyozottsága, az, ahogy  a karmester a zenekari hangszerelés legapróbb részleteivel is tisztában van, ami Mahler esetében meghatározóan fontos. Mindez áll erre a felvételre is: az utolsó tételben a vonósok bravúros ellenpontjai például, amelyeket más előadásokban a rézfúvós szekció sztentori harsogása olyan gyakran maga alá temet, itt tökéletesen hallhatók, ráadásul úgy, hogy bármi is veszendőbe menne a zene súlyából és ragyogásából.

Sok helyütt hallható a zenélés csodálatosan magyaros karaktere, kiváltképpen a fa- és rézfúvós szólamokban. Különösen tetszett a harmadik tételnek az a része, amikor a mollban megszólaló János bácsi-motívum kezdete után a fanyar oboák és a trombiták hangja a falusi zenekart reprezentáló  passzázsba vezet bennünket. A pajkos, klezmerszerű klarinétok, az üstdob és a cintányér és a hegedű-glisszandók előtérbe helyezésével Fischer olyan rusztikus hangulatot teremt, amelyhez hasonlót egyetlen más felvételen sem hallottam.

Azt hiszem, hogy a legfontosabb, ami ezt a lemezt a többi Mahler 1. szimfónia-felvételtől megkülönbözteti, az a tempók kezelése. Fischer helyenként egészen szélsőségesen lassú tempókat vesz. Ez az első tétel  nagy csúcspontjának felépítésekor a legnyilvánvalóbb, amit eddig soha nem hallottam így. Fischer azt akarja, hogy a hallgató már nagyon várja, és aztán persze nagyon hatásos: a végén az ember már alig várja a megkönnyebbülést, és amikor aztán végre elérkezik, amire vártunk, óriási hangerővel megszólalnak a harsonák és harsognak a kürtök, az ember igazi katartikus élményen megy keresztül!

Persze nem minden tetszett: az utolsó tételen például hatalmas energiával robog végig, és mint korábban jeleztem, a vonósszólamok nagyon erőteljesen jelen vannak, mit sem veszítenek súlyukból a rezek mellett. Az előadásban számos egyéni megoldást hallunk a frazírozásban és Fischer különösen a második tétel trió-részében alkalmaz sok rubatót. Sokan talán mesterkéltnek érzik ezt, nekem azonban, meg kell vallanom, nagyon tetszett az a friss megközelítés, ahogy a karmester ehhez az anyaghoz nyúlt.

Mindent egybevetve nagyon érdekes tolmácsolása ez a talán mind közül a legnépszerűbb Mahler-szimfóniának. Fischer egyik-másik döntése alighanem ugyanannyi embert zavar, mint amennyinek tetszik, de akárhogy is, ha az eredmény ennyire izgalmas, mint ebben az esetben, határozottan állítom, megéri meghallgatni.

James Longstaffe